emlékeid könnye eléri a tavaszom
őszi barangolásaid nyomot hagynak földemen
nem hallod? még mindig hívlak
a jövőm voltál, s leszel mindvégig.
könyvtárakban itatod sajgó sebeid,
az elmúlt fájdalmakhoz helyeztél,
holott várlak még mindig.
nálam tavasz, nálad ősz.
az örök születésemmé lettél.
tagadom, hogy létezel, léteztél,
így védelek, s ekképp engedlek
ki olykor, rügyfakadáskor magamból:
otthon vársz.
hát nem hallod? mindenem rólad szól még
most is, jegyzeteim mélyén ülsz.
két sor között, s a lépcsőház kanyarában
örökké te állsz, mosolyod, mely
a bolygó túloldalán görcsbe rándul.
nem kérsz belőlem, pedig tudod,
utolsó napjaidban én foglak mosdatni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése