Amikor megláttam, az egyszerűség, függetlenség és a
szókimondás ragadott meg benne. Húsz éves tanári pályafutásom során még nem
találkoztam ilyen emberrel: tanítványaim, kollégáim mind egytől egyig valamihez
ragaszkodtak és a burkolt kifejezés mögé rejtőzködtek, amit nagyra becsültem
ugyan, ezzel egy időben kételkedve fogadtam. Évtizedes magányomnak a
társaságuk tökéletesen megfelelt, viszont most, hogy testem már kezd inkább
búcsút venni a földi élettől, a szokatlan felé kezdtem vonzódni.
Úgy döntöttem, levelezek vele. Nagyon frappáns volt minden
válasza és kezdeményezése, s azt hittem, ez az az ember, akivel az eddig
is egyenes utamat – most már nem egyedül – végigjárhatom. Néhány mondatán
felizgultam, s belementem a fantázia játékába. Addig leveleztünk, míg nem dőlt
el: a következő hétvégén együtt alszunk.
Gyorsnak tartotta az összefekvést, én is. Nekem
igazából teljesen mindegy volt, hogy azon a hétvégén, vagy két hétvégével
később fekszünk össze. Ő viszont belezavarodott a vágyaiba. Akarta is, meg nem
is. Rutinos játékosnak tartottam magam, vadászembernek, azzal a különbséggel,
hogy a prédámból akár társammá is válhatna, így ráhagytam a döntés lehetőségét.
Egy héttel később lefeküdtünk. Semmi különös nem volt.
Természetesen, az első benyomásra fektetett hangsúly megtette a magáét, mármint
részéről, hiszen illatos volt, kecses, odaadó, ugyanakkor titokzatos, s továbbra
is a függetlenség és a szókimondás tűnt fel nála.
Kicsit zavart, hogy reggel el akarta varázsolni a valóságot,
miközben tudta, hogy másfél órával az ébredésünk után mennie kellett dolgozni,
de azt gondoltam: egye fene, volt már ilyenben részem. Felöltözött s megkért,
kísérjem el a metróig. Miért is ne, gondoltam, miközben megfordult a fejemben, nehogy az elkövetkezendő 20 évben is ezt kérje tőlem…
Elment, de öt perccel a találkozásunk után már írt. Örültem,
hisz hiúságom az egeket súrolta, igen, kellek neki.
Már hét üzenetet is cseréltünk, amikor rájöttem, hogy ha így
folytatja, nem tudok felkészülni a következő tanórára, s megkértem, csillapítsa
magát, koncentráljon a munkájára, mert nekem is van mit tennem.
Sajnos, megnyomtam a pokol gombját. Öt percenként írogatni
kezdett, mennyire hiányzom neki, jé, most jött be hozzá egy vevő, aki nagyon
megnézte, szerintem miért nézte meg?
Mintha egy világ fordult volna meg bennem, nem hittem el:
már megint bedőltem egy álcának, az eddigi tündériség, megértés mellett most a
nagy függetlenség álcájának, hiszen ő sem egyéb egy kis nyomorult képmutatónál,
aki úgy véli, hogy megfogott magának, s most egy kis agymosást is el lehet rajtam végezni.
Egy hétre rá ismét eljött, de most már hozott is magával
valamit: terveket, közös terveket, amelyekről ő már előre döntött, s engem csak
meg kellett győznie róluk. Kezdtem félni tőle, finoman, értelmesen kezdtem
visszautasítani, megmagyaráztam, mint egy kisgyermeknek, miért nem jók a
tervei. Könnybe lábadt a szeme s úgy tett, mintha az egész lényét bántottam
volna meg. Megadtam magam. S abban a pillanatban még több tervvel hozakodott
elő.
Nem vagyok gazdag ember, de szegény sem, és a magam helyzetét reálisan látom. Vannak rosszabb és vannak jobb
napjaim. Valamilyen belső késztetés folytán őt irritálta a rossz
híre, s csak a jót akarta minden áron látni.
Szerinte nem
léteztek gondok, s elkezdett traktálni: a terveken túl most már minden földi jóval.
Újévkor pedig már egy kiló házi majonézt készített nekem. Finom volt, csak sok.
S a frizsideremben romló háromnapos majonéz ébresztett fel: fulladok benne, tőle,
a fészekrakásában, az erőszakosságában, a tolakodásában és mások iránti
érdektelenségében, amit én – sajnos – összetévesztettem az egyszerűséggel,
függetlenséggel és szókimondással…
Egy hónapig tartott, mire levakartam. Nehezen jöttem rá,
hogy egy módon tudom csak kivívni szabadságomat: ha hagyom, hogy az övé legyen
az utolsó szó.
Újra a megszokott intellektualitásba bújtam, s a burkoltság társaságába merültem. Rájöttem, hogy eme közvetettség mögött rejlik a valódi
függetlenség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése