A megszámlálhatatlan szelíd tanítvány emlékére

Zöld búzakalászokat
napszínűvé válásuk
előtt az örökké
toporgók learatták.
Nagy tanítók csoportja
az élet könnyeit hullajtja.
A tanokat elrejtik, halkan
mutatnak a nemrég szülöttnek,
és bölcs nyugalomra intik őt.
Zsenge kezébe játékszert adnak,
miközben tanokkal toldják meg
ártatlan gügyögését.

Zöld búzakalászokat
napszínűvé válásuk
előtt az örökké
étkezők learatták.
Ist-n keze megremeg
könyve felett Keserű Könnye
neveket mos szét, lelkében hű
és jámbor követőjének
fáradt tekintete megpihen.
Nyugalmat parancsol ujjára,
névtelen a tettes a listán,
irgalmas azzal, ki ölt.

Zöld búzakalászokat
napszínűvé válásuk
előtt az örökké
irigyek learatták.
Gyermekek kis csoportja
a haladás könnyét hullajtja.
A tanokat szakadt ingükbe
rejtik,  némán előveszik
egyre mutatják, csendre intik
az ártatlanul hangoskodót,

miközben ős bölcseletekkel
szövik át hős játékát.

Zöld búzakalászokat
napszínűvé válásuk
előtt az örökké
nehezek learatták.
Ist-n szeme homályos,
szavainak betűi mélyen
belehasítanak a földbe,
örök hangja szétporlasztja
a terméketlent, az öldöklőt.
Szétfújja a zsenge magvakat,
érjenek maguk erejéből,
tanai rügyezzenek.

Zöld búzakalászokat
napszínűvé válásuk
előtt az örökké
pusztítók learatták.
Édesanyák csoportja
a jövő könnyét hullajtja.
Szívükben gyermekeik lelke
és választott, de nem kijárt
útjuk nyoma lüktetve sajog.
Csendre intik kebleik álmát,  
miközben vérző ál-hajnallal
fonják be a kék eget.