Megtaláltam odúmat

(Ön)szórakoztatásért kezdtem el írni. Régebben kötelességtudóan és jó kislány módjára. Mint ahogyan azt valaki mondta: polgárpukkasztóan küldözgettem verseimet, novelláimat különböző pályázatokra. Bizonyítani akartam: tudok, csak nem akarok. Bizonyításomat néhány kivétel mellett többnyire méltatták, ugyanakkor azt mondták: ne is akarj! Maradj, legyél az, aki vagy: hiperszenzibilis, hisztérikus félig férfi - félig nő, morbid lény, akiből árad a cinizmus, megvetés és mérhetetlen szeretet(igény), írjál, de ne azt, amit tudsz, mert nem lényeges, hanem azt, amit szeretsz. S minél inkább azt írtam, amit szerettem, tudásfitogtatásom annál inkább csökkent. S minél inkább szerettem azt, amit írtam, még ha esetlen is volt, formátlan, annál többen olvasták és szerették.

Eljutottam arra a szintre, hogy összezuhantam. Túl sok lett hirtelen a támogató. Túl sokan akartak megismerni, kezet fogni velem. Pedig én gyűlölöm a szeretetet, a támogatást, s mégis annyira szükségem van rá. Rajongást érzékeltem, amivel nem tudtam és nem is tudok mit kezdeni. Betettem a frizsiderbe, hátha lehűl. De nem így volt, ezért magamat tettem be a frizsiderbe. Hátha ottfelejtenek.

Tévedtem. Percenként nyitották a frizsider ajtaját, megsimogattak, mosolyogtak, mint a kisgyerekre. Kikecmeregtem belőle, magam helyett a laptopom tettem bele a kefir és a füstölt pulykacomb közé. Talán elfelejtik az írásaim - reméltem. Nem ezt akartam - hajtogattam. „Nem vállaltam, nem akarok vállalni kötelezettséget. Csak írni akartam. S most már egy kocka lettem, egy gondolat-, életképviselő. Nem érti senki, hogy én nem hírnevet, piedesztált kérek, én csak játszom mindvégig, s játszópajtásokat keresek? Nem halljátok, hogy gagyogok és szopom ujjam?”

Bebújtam a laptopom mellé és a fagypont alá állítottam be a frizsider termosztátját. Tán most sikerül. Egy elvetemült kirántotta az ajtót, megbabrálta a termosztátot. „Hülye” – jegyezte meg, s rám csapta az ajtót.

Megvan a megoldás – villant át az agyamon. Hónom alá csaptam a laptopom, előkerestem a szekrény aljában mállásnak induló, tanári nagyapám többször foltozott, lyukas és szagos zokniját, belebújtam a laptopommal együtt. Itt már békén hagynak… - nyugodtam meg. Hallottam ugyan még a várakozókat, de már nem érdekeltek. Azóta nagyapám zoknijában élek. Senki nem mer rám törni. Tiszteletből.

Néha kidobok a zokniból egy-két novellát, verset, de már nem megyek sehova, nem látok senkit és senki nem is aggódik értem. Jó idebent, meleg, otthonos. És végre békés. Megtaláltam odúmat, mentsváramat – vagy ahogyan azt a nagyok mondanák „elefántcsonttornyomat”. Ahhh.