Szereplők: 22 év körüli fiatalasszony
30 év körüli férje
Férj édesapja
Férj édesanyja
50 év körüli idős nő, szomszédasszony
30 év körüli utcalány
A fiatalasszony 35 év körüli főnöke
70 éves Fehér Imre bácsi
Előszó:
A történet részben Újvidéken játszódik, az egykori Vajdasági Tartomány fővárosában, valamint Budapesten, a ’90-es évek legelején, akkortájt, amikor a Jugoszlávia köztársaságainak önállósága miatt kirobbanó és egyre mélyülő viszály a tetőfogára hágott.
A harctértől körülbelül 60 km-re fekvő Újvidéket elárasztották a valódi menekültek és a népátcsoportosítási és -költöztetési terv kivitelezői és valóraváltói. Újvidék őslakossága, aki már több évtizede, nemzeti hovatartozását háttérba szorítva inkább újvidékinek és vajdaságinak vallotta magát, másodszor állt döntéshelyzet előtt: maradni vagy elmenni.
1. jelenet
Ajánlott zene: Clash: Should I Stay or Should I Go
Helyszín: Kicsi nappaliszoba, egy kanapé, amellyel szemben egy tévéállvány áll, kikapcsolt tévével. A szoba egyik falán könyvespolcok, megszámlálhatatlan könyvvel. Festmények, rajzok, grafikák, ecsetek a szoba minden sarkában. Az ablak nyitva van, fúj a szél. Egy harmincéves, kigyúrt testalkatú férfi ül a kanapén, a kikapcsolt tv-t nézi és cigarettázik. A hamutartó színültig tele van csikkekkel. A kanapé oldalában hat doboz áll, kettő közülük bontott, a többi lezárt. Kivülről zaj, csörömpölés, mozgolódás hallatszik. A férfi mindvégig úgy néz maga elé, mintha nem létezne. A színpadon megjelenik egy törékeny, görnyedt, széparcú fiatalasszony, kissé rémült, de határozott tekintettel, kezében egy dobozzal, ami színültig meg van rakva edényekkel. A fiatalasszony nem néz férjére, csendben összecsomagolja a dobozt, majd befejezi a másik kettő csomagolását: az egyikben könyvek, a másikban ruhák vannak. Egy nagyobb szél tágabbra nyitja az ablakot. A fiatalasszony az ablakhoz lép, becsukja.
Fiatalasszony (fáradtan): Mehetünk, készen vagyok a csomagolással.
Férj (maga elé meredve, szenvtelenül): Biztos jól tesszük?
Fiatalassszony (határozottan): Igen – most már elég volt. Képzeld, hogy az egész havi fizetésünkön már csak fél kiló, többnapos húst tudunk venni. Ha nem volna kertünk, éhendöglenénk. Nem beszélve arról, hogy a fizetésünkből levont adót arra költik, hogy fegyverkezzenek, más életeket kioltsanak. (megadóan, halkan) A sajátjainkat is…
Férj: Ühüm… (körülnéz a szobában) A festményekkel mi lesz?
Fiatalasszony (néhány festményt, grafikát a dobozokhoz helyez): Egy részét felvisszük, a többit a szüleidnél hagyjuk.
Férj (ránéz az asszonyra): Azt ugye tudod, hogy engem nem hívhatnak be katonának?
Fiatalasszony (türelmetlenül): Ezt sohasem tudhatod! Mikor jönnek értünk a szüleid?
Férj (érdektelenül): Aszonták olyan egy óra múlva.
Fiatalasszony: Jó, akkor addig összecsomagolom a többi dolgot, amit itthagyunk és az előszobai gardróbszekrénybe teszem. Később, amikor már sínen leszünk, visszajövünk értük.
A fiatalasszony elindul a kijárat felé.
Férj: (utánaszól, unottan): Biztos vagy benne, hogy jól tesszük?
Fiatalasszony (visszafordul az ajtóból, kibukik): Igen, biztos vagyok, sőt, nagyon is! (nagyobb szélfuvallat hallatszik, az ablak megreccsen a szél súlya alatt) Elegem van ebből a vérszagból, ami a Duna felől jön! Nem akarok távolból hallható lövöldözéseket hallani, s nem akarom az autóbuszmegállónál éktelenkedő lövedékeket nézni! Nem akarom többé hallani, hogy xy egyedülálló bácsit vagy nénit az éjszaka kilakoltatták, s nem akarom többé azt sem hallani, hogy az idetelepítettek milyen előnyöket élveznek: élelem, ruházat, lakás és ingyenes havi bérlet, miközben nekünk és a valódi menekülteknek tűrnünk kell. Érted? Nem akarom! S pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a legjobb hely, ahova mehetünk, Magyarország… Ezt is miattad teszem! Ha rajtam múlna, Franciaországba vagy Angliába mennék, beszélem a nyelveket, de te… (lenézően legyint a férje felé, majd még hevesebben folytatja) Nézd, én gyereket akarok, élni akarok, nem főhős, vagy mártír lenni! (Lelyebb ereszti hangját, és férje mellé ül). Figyelj, most van
esélyünk arra, hogy normális életet kezdjünk. Állást kaptam - tudod, hogy ez mit jelent? Állást kapni külföldön? Gondolj csak bele, munkavállalóként hagyjuk el ezt a beteg helyet, nem menekültként. Tudod, mi van a menekültekkel? Egy életre megbélyegzik őket. Bármit mondasz, bármit teszel, mindig csak egy menekült leszel, mert így kezded újra az életet. Akár politikai, akár gazdasági, akár vallási menekült vagy, mégiscsak menekült vagy, s ha mások nem is szánnak, idővel saját magad fogod szánni a döntésed miatt. Ha most nem megyünk ki munkavállalóként, később már csak menekültként mehetünk. Szerinted menekültként milyen jövő várna ránk? Táborban… Nézd, mi nem menekültek, hanem munkavállalók leszünk, becsületesek és tiszták és nem kell senkinek sem panaszkodnunk, sem állást foglalnunk, függetlenek maradhatunk továbbra is… Ez hatalmas ajándék!
Férj (mormogva): Nekem nem biztos, hogy lesz munkám. Hiába beszéltem Vacsival, nem tud felvenni, csak ha nem tanulom meg a szakmát.
Fiatalasszony (bátorítóan): Ne aggódj, megoldjuk. Az a fontos, hogy nekem van munkám, a tied is valahogy csak kialakul. Nem fognak szétválasztani bennünket azért, mert egyikőjünknek nincs munkája… (átöleli a férfit) Meglátod, minden rendben lesz.
A férfi elhallgat. Kivülről autófékezés hallatszik. A fiatalasszony az ajtó felé fordul, majd amikor megérkeznek a vendégek, feláll. Egy idős házaspár érkezik. A férj édesapja, amint belép a szobába, csendben kalapot emel, szótlanul kezet fog a férjjel, megveregeti a vállát. A férj anyja messziről szól oda a fiatalasszonyhoz:
Férj édesanyja (hűvösen): Szervusz.
Fiatalasszony: Csókolom.
A férj édesapja a fiatalasszonyhoz fordul.
Férj édesapja: Na, édes, akkor melyik dobozzal kezdjem?
Fiatalasszony: Azt a jobboldalit vegye, abban a ruhaneműk vannak, nem nehéz.
A férj édesapja felemeli a dobozt és elhagyja a szobát. Időközben a férj édesanyja mindvégig a kezében tartja a férj arcát és sokáig duruzsol neki, mint egy kisgyereknek. A férj néhányszor panaszkodó módon lehajtja fejét, időközönként szemrehányóan a fiatalasszonyra néz. A férj édesanyja folyamatosan vígasztalja őt, majd mindketten felveszik a festményeket és csatlakoznak a csomagoláshoz.
A színpad elsötétül.
2. jelenet
Ajánlott zene: The Who: Water
Helyszín: Egy panelház folyósója. Az egyik ajtó előtt a hét doboz, a festmények. A férfi a falnak támaszkodva áll, a fiatalasszony az egyik dobozon ül.
Fiatalasszony: Mit mondott, mikor érkezik?
Férfi: Kb. egy óra múlva. Elfelejtette, hogy jövünk. Vagyis azt állítja, hogy azt mondtam, holnapután érkezünk. Pedig biztos vagyok benne, hogy a mai napot mondtam neki.
Fiatalasszony: Jól van, nem baj… megvárjuk. Örüljünk, hogy volt ki befogadjon bennünket.
Férfi: Kimegyek cigizni…
Fiatalasszony: Szomjas vagyok…
Férfi (visszafordul, hűvösen, érdektelenül mondja): Kérj a szomszédtól vizet.
A fiatalasszony tanácstalanul néz körül a folyósón. Hosszas gondolkodás után a szomszéd ajtóhoz merészkedik, kopogtat. Semmi hang nem hallatszik. Megismétli a kopogást, hangosabban. Belülről halk motozás hallatszik ki. A fiatalasszony ismét kopog.
Szomszédasszony (az ajtón keresztül): Ki az?
Fiatalasszony (kedvesen, a csukott ajtóhoz szól): Elnézést kérek, a szomszédjához jöttünk, de még nincs itthon és azt sem tudjuk, mikor érkezik, én meg rettenetesen megszomjaztam.
Szomszédasszony (még mindig az ajtón keresztül): Honnan jöttek?
Fiatalasszony (hátralép, szemét lesüti): A Vajdaságból.
Csend. Pár másodperc múlva kinyílik az ajtó, a biztonsági lánc feszüléséig: az ajtóból látszik az előszoba és a nappaliszoba, ahol egy rádió, tv és számtalan befőttesüveg áll. Egy 55 év körüli idős asszony, otthonkában, hajcsavarokkal a fején kinyújt egy piszkos tejfölös poharat, félig megtelt vízzel. A fiatalasszony elveszi a poharat.
Fiatalasszony (őszinte hálával, szerényen): Nagyon szépen köszönöm.
Szomszédasszony (gyanakvóan kitekint a folyósóra, van-e még valaki rajtuk kívül, majd fennhéjazó hangon, lenéző tekintettel figyeli az asszonyt): És megkérdezhetném, mit keresnek itt?
Fiatalasszony (még mindig a félig telt pohárral a kezében, meglepetten válaszolja): Dolgozni jöttünk.
Szomszédasszony (rikácsoló hangon): Najahh, abban csak ne legyen olyan biztos! Ez nem az ígéret földje! Tudja, mennyi munkanélküli fiatal mászkál az utcán? Egy egyetemmel, kettővel… És idejön mindenféle idegen és elfoglalják a helyüket! Ezt a szemtelenséget! (becsapja az ajtót)
A fiatalasszony leforrázva áll a folyósón és értetlenül nézi a becsapott ajtót, majd összeszedi magát.
Fiatalasszony (határozottan): Egy: én nem veszem el más munkáját, ha tehetségesebb vagyok, akkor miért ne kapjam meg az állást? Kettő: maga szerint jobb, ha ottmaradunk, elsorvadunk, belepusztulunk, kiirtanak bennünket?...
A lakásból egy elfojtott “igen”-t lehet hallani és távolodó lépteket.
Fiatalasszony (megtörli a pohár szélét, szemügyre veszi a víz tisztaságát, majd tehetetlenül mondja): … Még egyszer nagyon szépen köszönöm a vizet… (óvatosan kiissza a pohár tartalmát).
Megérkezik a férje és a kihívóan csinos utcalány, aki zavartan néz körül a folyósón és a csomagokon. Odalép a fiatalasszonyhoz, arcon csókolja.
Utcalány: Bocsáss meg, hogy késtem. A barátnőmmel voltam moziban. Nem tudtam, hogy ma jöttök…
Férj (közbevág türelmetlenül, miközben egyik lábáról a másikra helyezi az egyensúlyt): Pedig megbeszéltük…
Utcalány (előveszi a lakáskulcsokat, kizárja az ajtót, és hóna alá csap egy dobozt, és a férfi felé szól): Oké, nem tudom, kinek van igaza. Én így emlékeztem… (a fiatalasszonyhoz) Egyébként, sajnálom, de időközönként el kell majd mennetek itthonról néhány órára… Hetente kétszer, általában kedden és csütörtökön. Ilyenkor jön Maci, aki az albérletemet fizeti, és nem örülne neki, ha itt látna benneteket. Ezért nem adok kulcsot nektek, és mindig előre jelezzétek, mikor jöttök haza.
Fiatalasszony (lehajtott fővel): Rendben van, minden rendben lesz.
A szereplők viszik be a csomagokat a lakásba, miközben a színpad elsötétül.
3. jelenet
Ajánlott zene: Aretha Franklin: Think
Helyszín: Egy panellakás takaros nappaliszobája, amely egybe van kötve egy amerikai konyhával, és amelyből még egy szoba és a fürdőszoba nyílik. A nappaliszobában egy kétszemélyes ágy, tévé, virágok. A szoba sarkában a dobozok sorakoznak. Reggel van.
A fiatalasszony felébred, a konyhába siet és felteszi a kávét. Kinyitja az ablakot, madárcsicsergést hallani. Beszippantja a reggeli levegőt, miközben figyeli a férjét, aki békésen alszik. Hirtelen eszébe jut valami, s pakolni kezd a csomagok között. Az egyik dobozt kinyitja, s elővesz egy rongyot. Kimegy az amerikai konyhába, leül a pult elé, és kibontja a csomagot: egy csillogó karkötőt vesz elő. Fellélegzik. A kávéfőző jelez, a fiatalasszony kikapcsolja a kávéfőzőt, majd visszacsomagolja az ékszert a rongyba majd a dobozba. A fürdőszobaajtóban eltűnik. Férje nyújtózkodik.
Férj: Hmmm, de jó kávéillat van…
Az utcalány kikiabál a szobájából.
Utcalány (vidáman): Jó reggelt mindenkinek!
Feketes, selymes csipke hálóingben megjelenik a nappaliban, a konyhába megy és kitölti a kávét három csészébe.
Utcalány (álmosan, de jókedvűen): Mi a programotok mára?
Fiatalasszony (a fürdőszobából): Nekem dolgoznom kell, ma van az első napom a munkahelyen.
Utcalány (a férj felé fordul, míg a férj továbbra is az ágyban heverészik): És neked? Csak azért kérdezem, hogy tudjam, mikor jöttök haza. Estére lasagna-t sütök nektek.
Férj (felül és egy elfogadható válaszon gondolkodik): Én majd elmegyek újsághírdetéseket keresni, délután meg találkozom Vacsival, megnézzük, mit tud majd tenni értem. Tudod, azt mondja, hogy ki kell tanulnom az animációs szakmát, pedig ehhez tényleg nem értek…
Utcalány (félbeszakítja a férjet, kiszól a fiatalasszonyhoz): Akkor téged olyan öt óra körül várhatlak?
Fiatalasszony: Igen, azt hiszem… Ha nem tévedek el ebben a városban (nevet)… Majd útközben hozok valami desszertet.
A fiatalasszony megjelenik az ajtóban, munkához illő ruházatban, megcsókolja férjét, gyorsan, állva megissza a kávéját.
Fiatalasszony: Akkor olyan öt és fél hat között itthon leszek, sziasztok!
A színpad elszürkül, fényjáték.
Ajánlott zene: Tina Turner: Something Beautiful Remains vagy Annie Lennox: A Whiter Shade of Pale
Az ágyban mocorgás látható, de nem vehető ki belőle, ki fekszik benne. Bizonytalan kopogás hallatszik. A mocorgás abbamarad, halk suttogások törik meg a csendet. A kopogás megismétlődik, erőteljesebben.
Utcalány (suttogva, kiugrik az ágyból): Gyorsan, öltözz, menj el, lehet hogy Maci az… Jaj Istenem, mit tegyek most?
Az ágyból előbújik a férj, felveszi a gatyáját, összeszedi ruháját és eltűnik a fürdőszobában. Az utcalány gyorsan feöltözik, megigazítja a haját és a ruháját, nyugalmat parancsol magának. Kinyitja az ajtót és a fiatalasszonnyal találja szembe magát, aki rémülten néz rá.
Fiatalasszony (ijedten): Jaj, zavarok? Dolgozol? Nem tudtam, bocsáss meg… Nem szóltál…
Utcalány (döbbenten, miközben titokban a faliórát keresi tekintetével, amely ¼ 6-ot mutat): Nem, nem dolgozom… (összeszorítja ajkát, lehajtja fejét és beengedi a fiatalasszonyt a lakásba. Amikor a fiatalasszony elmegy mellette, odasúgja neki) Csak hogy tudd, nem én voltam az, aki kezdeményezett…
A fiatalasszony zavartan lép a szobába. A férj félig kibontott ingben siet elé a fürdőszobából, felszabadultan, frissen, mosolyogva.
Férj (magához húzza a fiatalasszonyt, szájon csókolja): Édes, megjöttél? Milyen volt az első napod?
Fiatalasszony (csak most veszi észre a vetetlen ágyat, végigméri az utcalányt és a férjét, majd lehuppan az ágyra): Jó volt, rendben lesz minden.
Férj (eröltetett kedvességgel, miközben kezét dörzsölgeti): Hát ez nagyszerű!
Az utcalány időközben a konyhába megy, kinyitja a sütőt, ellenőrzi a lasagnat és paradicsomokat kezd karikára vágni. A fiatalasszony hol a férjét, hol az utcalányt figyeli, majd felugrik, a bontott dobozból előveszi a rongyot, kinyitja, de nincs benne a karkötő. Mindeközben férje gyorsan a konyha felé veszi az irányt, kinyitja a fridzsidert.
Férj (az utcalányhoz): Elég lesz ez a sör? Ne ugorjak le még néhányat venni?
Fiatalasszony (utánamegy a férjének): Hol van?
Férj (eröltetett aggodalommal): Mi hol van?
Fiatalasszony: A karkötő! Az a mexikói, többszázéves karkötő, amit örököltem! Hol van? Reggel még bent volt a csomagban, leellenőriztem, itt volt, ebben a rongyban. Most sehol nincs… Hol van? (állt meg határozottan a férje előtt).
Férj (kelletlenül): Elvittem a közeli ékszerézhez…
Fiatalasszony (felháborodva): Hogy mit tettél? Elvitted a közeli ékszerézhez? És miért? Minek?
Férj (gondolkodik a magyarázaton): Javításra, tudod, hogy mindig csikorgott, ráadásul ferde volt…
Fiatalasszony (kiabál): Most azonnal elmész ahhoz az ékszerészhez, és hazahozod! Nem kell semmit sem javítani rajta! Az úgy, ahogy van, jól van. Hogy gondoltad, csak úgy fogod magad, és elviszed? Miből fizeted a javítást? Minek kell egyáltalán most megjavíttatni?
A férfi nyakát behúzva felveszi kabátját és bizonytalanul elhagyja a lakást.
Utcalány (paradicsomszeletelésből fel sem néz): Milyen karkötőről van szó?
Fiatalasszony: Egy nagyon régi, értékes karkötőtől. Az egyik unokabátyámtól örököltem, hogy emlékezzek rá, és emlékezzek a felmenőimre. Családi örökség… ami nem is engem, hanem a jövendőbeli gyerekeimet illetne… Nem hiszem el, hogy elvitte, nem hiszem el, hogy javítás áll emögött.
Utcalány (vonakodva): Figyelj, férjed egész nap nem hagyta el a lakást, délután csak félórára ment ki és utána…
Fiatalasszony (személytelenül, szigorúan): Nem érdekel… hagyjad… Inkább adjál valami munkát, mit szeleteljek?
Utcalány: Ott van egy kis búzacsíra, mosd meg és vágd össze két centisekre. Fincsi lesz, meglátod.
A férj megkérkezik, s behódolóan a fiatalasszonyhoz megy.
Férj (hízelgően): Csukd be a szemed…
Fiatalasszony (ridegen): Ne játsszál, hanem add ide a karkötőt.
Férj (még hízelgőbben): Csukd be a szemed…
A fiatalasszony becsukja a szemét. A férj a kezébe helyez egy karkötőt.
Férj (elégedetten): Most kinyithatod.
Fiatalasszony (ránéz a karkötőre és alig tud megszólalni a meglepetéstől): Mi???? Ez nem az én karkötőm! Mit tettél a karkötővel (ugrik a férjének, azonban a férje erősebb nála, hátraszorítja a kezét)…
Férj (fogai között szűri): De ez az a karkötő! Ha azt mondom, ez az!!! És elég volt a parancsolgatásból, nagyon elég volt, mert miattad jöttem fel, miattad vagyok itt, miattad történik mindez, ami történik, ehhez nekem semmi, de semmi közöm!!! Te döntöttél, ezért edd meg te, amit kifőztél!
A fiatalasszony arcán egy könnycsepp gördül végig, hallgat és szipog. A férj elereszti a karját, majd a fiatalasszony a karkötőt a rongyba csomagolja és beteszi a nyitott dobozba.
A színpad elsötétül.
4. jelenet
Ajánlott zene: Mary Mary: Shackles
Helyszín: Egy néhány négyzetméteres szobából kialakított iroda, apró ablakkal. Két íróasztal van benne, az egyiken – amely az ablak alatt áll - egy számítógép, a másikon irattartók és egy telefonközpont. A szoba egyik sarkában két szekrény van, tele pedánsan elhelyezett irattartókkal, mellettük egy széf. A fiatalasszony remegve, dülőngélve, teljesen összetörten lép az irodába, arca beesett. Miután körbenéz, felsóhajt, kinyitja az ablakot, elmereng, megigazítja haját, bekapcsolja a számítógépet és a másik asztalról felvesz egy irattartót. Jegyzetelni kezd. Kopognak az iroda ajtaján.
Fiatalasszony főnöke (frissen, tettrekészen és mosolyogva szól az ajtóból): Jó reggelt! Hogy van ma reggel?
Fiatalasszony (fejét lehajtja, mosolyog): Köszönöm a kérdését, jól vagyok. Néhány perc és készen vagyok a megrendelés-összesítéssel, rögtön jövök.
Fiatalasszony főnöke (ünnepélyesen): Szeretnék egy jó hírt közölni magával: megkapott minden szükséges engedélyt, jóváhagyást! Gratulálok! Egy kicsit várnunk kellett, de hát ez így szokott lenni. A lényeg, hogy most már sinen van. Az engedélyeit meg fogja kapni postán, de mi is lefénymásolhatjuk, hogy ne aggódjon annyit…
Fiatalasszony (felugrik a székről, zavarában nem tudja, mit tegyen): Köszönöm, köszönöm, nem tudom, mi lett volna velünk, ha az egész családja nem segített volna!
Fiatalasszony főnöke: Ez csak természetes! Higyje el, nem minden olyan rossz. (kicsit elgondolkodva) Hanem, a férje… sikerült neki állást találnia?
Fiatalasszony (nem mer a főnöke szemébe nézni): Még nem… Tárgyal a barátaival…
Fiatalasszony főnöke (eröltetett bizakodással): Biztos vagyok benne, hogy hamarosan álláshoz jut. Tudja, a családom kiterjesztette a támogatását az ön férjére is… Jó volna, ha mielőbb rendezné az állásgondját. (A fiatalasszony nyel egyet, a főnöke pedig óvatosan megveregeti sovány vállát és elhagyja az irodát).
A fiatalasszony továbbdolgozik, majd néhány másodperc múlva hangok szűrődnek be a folyósóról.
Fehér Imre: Mondják már meg nekem, hol van az a vajdasági kislány?
Fiatalasszony főnöke: Itt van, Fehér bácsi, nálunk dolgozik. Bejön meglátogatni?
Fehér Imre: Hát persze, nem is neked hoztam ezeket!
Hangos nevetés, majd kopogás az ajtón.
Fiatalasszony (szelíden): Tessék, szabad, fáradjon be
Az ajtóban egy magas, szikár, ősz hajú, mélyszürke szemű 70 év körüli idős ember áll, fekete öltönyben. Amint meglátja a fiatalasszonyt, szelíd mosolyra fordul szája, könnyek gyűlnek szemében. Az irodát elárasztja a meleg, óvó és tisztelő emberszeretet.
Fehér Imre (fekete kalapját megemeli): Kezit csókolom, kislány. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Fehér Imre vagyok. Itt lakom ennek a háznak a harmadik emeletén. Nem akarom zavarni, csak azért jöttem, hogy ezt átadjam magácskának és azt kívánjam, érezze magát itt is otthon.
Fehér Imre meghajol és átnyújt a fiatalasszonynak egy negyedkilós kávét, egy kis desszertdobozt, és egy szál égőpiros rózsát.
Fiatalasszony (zavartan): Köszönöm szépen…
Pár másodperces csend, Fehér Imre mosolya mind szélesebb és szélesebb, már-már nevet. A fiatalasszony szintén mosolyog, és folyamatosan a föld felé irányítja tekintetét, szégyelli magát.
Fehér Imre (meleg, bátorító hangon): Én Holokauszt túlélő vagyok. Ti is, akik most ezeket az időket élitek át, ugyanazt a sorsot viselitek, mint mi. Tudom, milyen nektek…
Fiatalasszony (a Holokauszt hallatán ledöbbenve): Hogy mondhat ilyet Imre bácsi? Ez nem összehasonlítható, a mi fájdalmunk, veszteségünk kisebb, sokkal-sokkal kisebb…
Fehér Imre (mosolyogva, még több szeretettel): Majd meglátja, kislány, majd megérti. (szemébe húzza kalapját, tekintetét továbbra is a fiatalasszonyra szegezve) Kislány, úgy tudom, nyelveket beszél. Én is beszélek jónéhányat. Úgy gondolom, tudunk majd együtt dolgozni, ugye?
Fiatalasszony: Igen, úgy gondolom, tudunk, vagyis bármikor segítek, ha fordítani kell…
Az iroda ajtaja kinyílik és a fiatalasszony főnöke – aki kintről hallgatózott - beszól.
Fiatalasszony főnöke (játékosan dorgáló hangon): Na csak ne olyan hevesen, Fehér bácsi, nekünk is szükségünk van rá… (megkomolyodva, a fiatalasszonynak szól) Kérem, ha készen áll, hozza a megrendelés-összesítést… (biztatóan) És itt vannak az engedélyeinek a fénymásolatai.
Fehér Imre ismételten kalapot emel, s nyugalmat sugárzóan elhagyja az irodát. A fiatalasszony ráhelyezi az ablak felöli íróasztalra az engedélyét és az ajándékokat, felveszi az iratokat, a tollait és elhagyja a színpadot. A színpad elsötétül. Az ablakon keresztül beszűrődik a napfény, megvilágítja az ajándékokat és a rózsát. Megszólal a zene.
Ajánlott zene: Bon Jovi: Welcome to Wherever You Are
Utószó:
A fiatalasszony azóta beilleszkedett régi-új hazájába. Nem egész 4 év leforgása alatt kislánygyermeket szült és elvált férjétől. Férje - a válást követően - ideiglenesen visszaköltözött régi hazájába, de szülei támogatásával visszatért, hogy éveken át perelje feleségét közös gyermekük nevelési jogáért. A sokéves gyermekelhelyezési pert a fiatalasszony megnyerte és új hazája, ismerősei támogatásával ma már normális életet él gyermekével az oldalán.
Férje válásukat követően is folytatta szélsőséges életét, amelynek néhány évvel ezelőtt önként vetett véget.
Az utcalány férjhez ment és azóta visszavonultan él.
A fiatalasszony főnöke és nagy családja az akkortájt megalapozott és azóta ügyesen kifejlesztett, kiterjesztett Kft. bevételéből él.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése