Hála

Most már csak sírni tudok:
Hogy adhat olyan, kinek nincs?
Pedig ad, adna, csak ne sírj.
Lásd, itt a dohányom, pénzem
Adom ruhám, bármim...

De én már csak sírni tudok
Hogy a kicsi és kevés (bárki)
Ennyit ad abból, mije van
Akkor is, ha nincs.
Könnyek áztatják ingoványos utam.

El-elrebegek egy-egy köszönömöt
El-elejtek egy-két hálakönnyet
Megtört karomat gyengéd símogatás
Gyógyítja, öleli mosoly és szeretet
S kérdezi: Miért, minek?

Biztat: Hagyd, öreg harcos, nem
Éri meg, nem fontos,
Vedd fel szép őszi cipőd, nézd
Csak, mily szépen áll neked.
Vedd le elnyűtt esőkabátod.

S engedd magad ápolni
S talán még csókolni is
Mert amit tettél, elég,
Részeid szeretnénk lenni
Ne vigyél tovább szavaidban.

De most már csak sírni tudok
S könnyeimben és közt
Ott remeg mindenki.
Ázott, talpatlan bakancsom
Ismét lábamra húzom.

S hálásan nézek a kézre
Mely megrögzött fáradalmát
Elvenné végleg s végre
Hogy tovább mondjak
Erőt, jót csakis szépet.


(kicsit ügyetlenke az utolsó sor, nézzétek el nekem - kezelés alatt íródott, E. Fruzsina, a többi betegtársam és a szaksegítők ihlették)