Klárika

- valós találkozás képzelgésekkel -

Adynál találkoztunk, aki közvetlenül Mikszáth után kapott különtermet, az a monumentális, 33 éves gipszszobor mellett, amelyben pillanatok alatt el tud veszni az Ember. Mikor beléptem a terembe, másodpercek leforgása alatt könnycseppek gyűltek szememben. Klári észreveszi s mesélni kezd. Tagoltan, tisztán, s csak annyit mond, hogy könnyeim megtalálják visszaútjukat a helyükre. Törékeny kis asszony, kinek hangja, s még inkább a mondanivalója lépésenként megnyugtat, s figyelmemet a felszabadultság érzetéről és átéléséről a múlt és a jelen irodalom felé fordítja.

Emlékeztet, segít – emlékezzek, hadd peregjen le rólam a mai világ által rám borított felszínes és vastag lepel, melyen keresztül csak a külső ingerek minőségére tud érdektelenül és érintetlenül figyelni az ember. A felismerés könnyével küszködöm, látja, s elhallgat. Egy kérdést tenne csak fel, hogy láthassa és átérezhesse, miért sírok.

Okom lett volna többezer: a történelem, a politika, az értelmiségiek elhallgattatása, majd megvádolása, amiért a történelem így alakult, holott pont az értelmiségi volt az, aki a valódi békét hozhatta volna a világra. Netántán azok a levelek rendítettek meg, amelyekben írókat és gondolkodókat írástudatlan csőcselékek félreértések hadával támadtak, gyaláztak és aláztak, majd vádoltak, mert félreértettek?

Igaz, mindez benne volt a könnycseppjeimben, de Klárika tapogatózik… tudni akarja, ki vagyok. Csak annyit lát belőlem, hogy szemem fénylik, tátott szájjal és megrendített alázattal nézek arra a helyre, amelyet álmomban otthonomként éltem át. Megkérdi, szakmabeli vagyok-e. Mélyen a szemembe néz, a percek élethosszúságúakká váltak. Törékenysége egyszerre átvedlik egy megingathatatlan igazsággá s már szárnyai alá vesz, vezet, s most már beszélgetünk is. Kéziratok, oklevelek, idézetek, kézzel írt sete-suta vádaskodások között együtt látjuk, hogy a társadalmat nem a gondolkodók alakították, hanem a gondolkodást (félre)értelmezők, a pusztításokat nem az alkotók kezdeményezték, hisz hogy lehet ekkora ellentmondással vádolni egy alkotásra teremtett szakmát.

Klárika beenged oda, ahova másokat nem. Ugyanúgy, mint ahogyan néhány évtizeddel ezelőtt egy tengerparti kolostor papja engedte meg – csak nekem. Megfoghatom. Fölé hajolhatok, de óvatosan, nem sírhatok felette, mert az elhullajtott könnycsepp rajtamarad a pergamentumon, s lebukunk. Egy röpke pillanatra átvillan a fejemen a kép, amint könnycseppem ott díszeleg látatlanul egyik írónk kéziratán, s megijedek.

Klárika nem állja meg, ismételten megkérdezi, mégis, miféle fajzat vagyok én. Mert csak annyit lát, hogy rokonlelkek vagyunk. Zavarban vagyok. Mit mondjak neki? Szakmabeli vagyok, vagy sem? Klárika félreérti, azt hiszi, restellem, hogy amatőr rajongó vagyok, s újra mesélni kezd nekem. S vele együtt figyelem a kiállítás hiányosságát vagy éppenséggel nem odaillő adalékát, együtt idézgetünk s fokozatosan gyermekké váltam, Klárika tanítványává. Azzá a gyermekké, aki még fel tud nézni az írókra azzal az őszinte csodálattal és tudatos rajongással, amely nélkül nem tud elmerülni a nagy elmék, szavak és értékek világában.

Hatszor búcsúzunk, hatszor fogjuk meg egymás kezét, hatszor mondom, visszajövök, meglátogatom, s hatszor mondja, hogy maradjak még egy kicsit. Kicsiny teste gyámoltalanul néz rám, karoljam át, búcsúzzunk el, de még túl korainak tartom az effajta búcsúzkodást, még akkor is, ha rokonlelkek vagyunk.

Megígértem neki, visszamegyek hozzá. De azt nem tudja, hogy nem egyedül megyek. Egy hét múlva elviszem neki ölelésem is.