Éhenkórászok

Nem egész egy hete a kerületi munkaügyi központ előtt kígyózó sor végén álltam, a központ szervezésében megtartott állásbörze kínálatára inkább kiábrándultan, mint kíváncsian várva. Már nemigen érdekelt, hogy az effajta akár virtuális, akár személyes állásbörzék milyen meglepetésekkel fognak előrukkolni a munka- és gondolkodásképes, különböző korosztályból érkező, napi megélhetéssel küszködő, mára már népes, éhes álláskeresők táborának .

Előttem négy-öt jól megtermett férfi, a csalódástól, s kétségkívül számtalan próbálkozástól megtört hátát figyeltem, mögöttem egy huszonöt év körüli, friss diplomás lány állt, aki könnyedén szóba elegyedett egy idősebb hölggyel. Elcsíptem néhány mára már elcsépelt gondolatát, amelyben hol a fiatalokat, hol az időseket, hol a nőket, hol a férfiakat sajnálta, azzal az álszent és önkábító együttérzéssel, amelytől majdhogynem rosszul lettem, de elvégre, ezért jók a hosszú sorok, hogy elüssük időnket a különböző, más emberek tragédiái felett való csámcsogásunkkal és kispolgári sajnálkozásunkkal.

Nem első alkalommal álltam a központ előtt; négy évvel ezelőtt ugyanígy álltam, csak akkor valahogy gyorsabban kerültem sorra, valahogy az ügyintézőnek akadt öt perce arra, hogy közelebbről is megismerje a váratlanul veszélyes sorsába került embert és volt ideje, kötelessége, hogy néhány bátorító szava is legyen hozzá. Mára már csak a megjelenést igazoló pecsét beütésére jut idő, az át- vagy továbbképzésről pedig egyenesen lebeszélnek, hisz annyi jelentkező van… személyes tapasztalatom szerint a továbbképzésre esetlegesen jelentkező kimondott ellenszenvet kelt az ügyintézőben – főleg, ha még értelmes is – mert ezzel veszélybe sodorhatja azt, aki a központ szerint (vagy maga az ügyintéző szerint) inkább jogosult a továbbképzésre.

Az egyetemista lány a napi öt önéletrajz-beküldéseiről mesélt, majd arról, hogy egy-két helyre ugyan behívták interjúra, de azt követően a munkáltatók HR-sei még azt a fáradtságot sem vették, hogy jelezzenek neki, nem vették fel. Így keresgélt, kószált a nagyvilágban, értetlenül, miért nem kell. Fejvadásznál is járt, kiokosították, hogyan csinosítsa az önéletrajzát. Beszélgetőtársa már nem bírta idegekkel a panaszáradatot, korából kiindulva úgy érezte, meg kell vigasztalnia, ezért félbeszakította: keressen állást az ismerősei segítségével. A lány felsóhajtott: náluk is remeg a szék, senki semmit nem mer tenni.

A húsz perc álldogálás alatt alaposabban megfigyeltem az emberi végtermékkel tarkított, folyamszerűen díszített épületet, s egy pillanatra úgy gondoltam, hogy ezek a nyomok nem az utcán kószálók kényszer-WC-je, hanem egyfajta véleménynyilvánítás. S amint körültekintettem a többi épületen is, rájöttem, igen, ezek üzenetek.

Beléptem a központ várótermébe, ahol biztosítótársaságok képviselői üldögéltek, várták az érdeklődőket. Ajánlott állásaik: üzletkötő, hálózatépítő. Olyan neves cégek, amelyeknek már évek óta jól kiépített hálózatuk van, s valójában csak azokra vadásznak, akiket az új üzletkötők a saját ismeretségi körükből tudnának behálózni. S ha már egyszer behálózták az ismerősöket, lehet, hogy lapátra lesznek téve, csak ha… ha az ismerőseik nagyon jól tejelnek és valóban ragaszkodnak az újonc üzletkötőhöz.

A recepción át kellett adnom a könyvecskémet, hogy regisztrálják, itt jártam. Majd a kezembe nyomtak egy elégedettségi kérdőívet, töltsem ki a börzelátogatás után, s ennek ellenében megkapom a könyvecskémet. Ha útközben elveszítettem volna a kérdőívet, a kijáratnál a kezembe nyomták volna, sőt, még tollat is adtak volna hozzá. Jó stratégia, de kinek?

A belső teremben már több ajánlattevő tett-vett a rögtönzött standján, köztük egy fejvadász cég képviselője. A cég szórólapjaival, ismertetőivel arra ösztökélt, tagosodjak be én is, népesítsem az érdeklődők/munkavállalók táborát, segítsem adatbázisukat a saját adataimmal… belegondoltam: ott fog porosodni a diplomám, a rátermettségem valamelyik excel táblázatban, a modernebbek esetében egy SAP rendszerben, s többé soha, senki nem fog rám gondolni. Egy adattá válok egy kreatívan, vagy kevésbé kreatívan összeállított táblázatban… arra meg már nem is mertem gondolni, hogy mi történne velem, ha az adatbázist egy hozzá nem értő kezeli… Ha szerencsés vagyok, esetleg behívnak egy-egy beszélgetésre, hogy a munka látszatával igazolják, mekkora profik és ezzel, meg adatbázisuk színességével és töménytelen, lehet, hogy teljesen irreleváns adatával eladják szolgáltatásaikat a munkaerőt kereső multicégeknek. Egy adat mennyit is érhet? 100-200 forintot? Ennyit érne életem?

Mégis sorba álltam a fejvadász cég standjánál, előttem vagy nyolcan várakoztak. Egy külsőre tizennégy éves fiúnak látszó harminc körüli ember szorongatta kézzel írt, izzadt tenyerétől gyűrött önéletrajzát, messziről elviselhetetlen szaga volt, amolyan többnapos emberszaga. S még mielőtt bárkiben együttérzést vagy szánalmat váltanék ki irányában leírásommal, figyelmeztetek: az igénytelenség az igénytelenség, és semmi nem váltja ki, hanem valaki vagy igénytelen, vagy nem. A sor lassan haladt, s kezdtem szédülni a szagtól. Egy fiatal ügyintéző haladt el mellettem, kérdőn rám nézett, visszamosolyogtam, hogy minden rendben van, kibírom. Döcögött a sor, de az előttem álló férfi nem lépett előre. Ezt kihasználva két jól öltözött, bögyös menedszer-típusú harmincéves beugrott a sorba, a férfi elé, aki úgy tett, mintha semmit nem látott volna. Megelégeltem, nem elég, hogy büdös, de még tűrjem is az egyűgyűségét, rászóltam, menjen, haladjon, ne hagyja, hogy elé álljanak. A férfi hidegvérűen rám nézett, s láttam, nem érti, mit mondok. Káromkodok magamban egy nagyot, mi a fenét keresek én itt és mi a fenének álltam ide pont ez a marha mögé, aki ráadásul még elmaradott is egy kicsit, amiért viszont végképp nincs jogom haragudni rá, sőt inkább én tűnök ellenszenvesnek, kegyetlennek a szerencsétlennel szemben… s eszembejutott egy régi ismerősöm, aki tudatában volt saját korlátoltságának és korlátoltságából eredő előnyeinek, amiket maximálisan kihasznált, főleg azon emberek társaságában, akik nem tudtak különbséget tenni a sérültség és az emberi jellem között…

Nagy nehezen sorra kerültem, de az előttem álló fiatalember annyira zavarba hozta nem csak a cég képviselőjét, de engem is, hogy nem tudtam mást tenni, csak leraktam az asztalra az önéletrajzom, s annyit mondtam, nézzenek bele, és ha érdekesnek találják, keressenek fel a megadott telefonszámon. Szegény lány, nagyon törekedett biztatóan viselkedni, nem sikerült neki. A fiatalember betett nekem.

A következő standon már egy kórházi képviselővel beszélgettem, csak úgy. Láttam, hogy a kórháznak egyetlenegy álláshirdetése volt, amelyre pályázhattam volna, de valami miatt gyanússá vált a dolog: úgy éreztem, mintha csalinak használták volna az álláshirdetést, mert már megvolt a belső emberük erre a pozícióra. Előérzetem ellenére leültem csevegni a képviselővel és gyorsan kiderült, hogy igazam volt: fejét csóválva, kissé mesterkélt sajnálattal közölte, hogy sok volt a pályázó a kérdezett pozícióra és kérte, ne jelentkezzek. Mondtam, nem is arra jelentkeznék, "henem" hoztam magammal az önéletrajzom, nézzenek bele, ha van valami, szóljanak. Erre a nő egy kicsit megnyílt, beszélgetni kezdtünk. A rövid, állandó poziciónálást követelő beszélgetésünk végére rémleni kezdett neki, hogy hol lehetne esetleg hasznosítani a tudásomat. Jegyzetelgetni kezdett az önéletrajzomon, s reméltem, ez már jó jel… vagy ki tudja, lehet, hogy megint csak kamu az egész…

A központ kijáratánál visszakaptam az álláskeresési vagy mi-a-bánat könyvecskémet, mivel jelenlétemet sikeresen bevezették a rendszerükbe. Azzal, hogy ott voltam, nem tettem mást, mint támogattam a saját ügyeim intézőjét, hogy plussz pontot, esetleg prémiumot kaphasson a főnökeitől…

Miközben a Lehel piac irányába indultam, egyre-másra csalódott, az éhezéssel küszködő, csillogó szempárokkal találkoztam, amelyek békésen, sorsukba beletörődve haladtak el mellettem.