Újrakezdés

Teljes testében remegett, az eszméletlenség kerülgette…

Emese évek óta gondterhelt volt. Egy idegen érzés tartotta hatalmában, amely csak a számtalan, magányos órákban töltött önelemzést követően kezdett kikristályosodni előtte. Ezekben a magányos órákban, egyszerűségének megfelelően először anyagi javainak leltározását vette nagyító alá, ami nem sokból állt: egy saját tulajdonú lakása és jól fizető állása volt. Mindezek megtartásához, időszakonkénti gyarapodáshoz kisebb erőfeszítésekre volt szüksége, ami az örökké nyughatatlan lelkének azt a lehetőséget biztosította, hogy mással foglalkozhasson, olyasmivel, ami sokkal inkább érdekelte, a szellemi fejlődésével.

Gondolataiban végigkísérte önmagát eddig megélt élményeiben is: iskola befejezése, férjhezmenetel, gyermek, válás, próbálkozások az újrakezdésre, egy kiteljesedéshez szükséges lelki társ meglelésére. Ahány próbálkozás, annyi megalkuvás, mérce és elvárás módosítás, mindvégig úgy érezvén, mintha a társkeresés olyan kémiai anyag volna, amely állandóan változik, hol cseppfolyós, hol gázállapotú, és kényelmes életéhez képest túl bonyolult képlet lenne ahhoz, hogy megoldja.

Hónapok óta egy egyszerű fehér arany, díszítés és szerelmes vers idézetek, ígéretek, egybefűzött nevek és jelzések nélküli jegygyűrűt hordott. Emese számára a jegygyűrű egy újabb s valószínűsíthetően nyugalmas élet felé vezető utat jelentette, egy előre kiszámítható és kényelmes életet megalapozó kapcsolat jelét.

Mégis, volt egy pont, egy icipici pont, egy név, egy kép, egy felhőtlen boldogság és szerelem, amely Emese akaratától függetlenül, folyamatosan végigkísérte őt, és amely minden újabb párkapcsolata elmélyülésénél mintegy előugrott tudattalanjából, nem hagyván, hogy az új kapcsolat folytatódjon, alakot öltsön.

Annak idején kapcsolatát a csírájában fojtották el, még mielőtt virágba borult volna, még mielőtt az első terméseket hozta volna. Emesét leginkább ez bántotta. Meg szerette volna tudni, hogy milyen lett volna a kapcsolatuk folytatása, ha nem szólt volna közbe a családjuk. Több éven át kereste az icipici pontot, a nevet különböző telefonkönyvekben, interneten, barátokon, ismerősökön keresztül, sikertelenül. Minden egyes kudarc után egy ideig azzal a feltételezéssel próbálta vígasztalni magát, hogy kiválasztottja valószínűleg boldog családi életet él, vagy esetleg elhúnyt, azt a lehetőséget, hogy valahol él, és ugyanúgy sínylődik, mint ő, mélyen visszatemette legbelsejébe. Azonban alkatát tekintve az effajta önámításokat nem tudta sokáig éltetni, ezért idővel ismét reményteli kutatásba kezdett az az ember után, aki egyszer már kifordította sorsából.

Mivel eddigi élete során minden egyes kérése meghallgatásra talált valahol, valamikor, a kívánságai közvetlenül vagy közvetetten, egy kis időeltolódással, de teljesültek, remélte, hogy a legmélyebb kívánsága is teljesülni fog. Főképp azért, mert nemsokára “bekötik a fejét”, egy elvárt és szokványos életet kell majd élnie, ahol a férje és a saját szerepe előre megfogalmazott és nem térhet el tőle. Ebben a szereposztott életben ezután el kell majd viselnie a felszín alatt működö erőviszonyok fitogtatását és összemérését mind a férfi-, mind a nőtársadalomban, és eme felismerés végképp elborzasztotta. Eszébe jutottak azok a társasági összejövetelek, ahol az asszonyok társaságától elkülönülten üldögélt és figyelte, ahogyan a felszínes kedveskedés és előzékenység mögött ott rejtőzködik a terepszemle, melyik asszony a legkívánatosabb. Emese legszívesebben elszökött volna az ilyen összejövetelekről, jelenlegi jövendőbelije – az előzőekhez hasonlóan - azonban naívan élvezte, hogy lehetősége nyílik megcsillogtatnia a háta mögött jogosan kinevetett és felszínesnek minősített tudását, amellyel ilyenkor a férfiak mérték össze magukat. Az icipici ponttal ez soha nem történt meg: nem mentek ilyen társaságba, ha pedig valamilyen véletlen folytán mégis betévedtek, egyszerre hagyták el a helyszínt, összebeszélés nélkül.

Emese elhatározta, hogy - ha már úgyis férjhez megy – utoljára megkísérli felkeresni azt az embert és áldását kéri kapcsolatára, azért, hogy egyszer s mindenkorra kikerüljön ebből az ördögi körből. Internet elé ült, órákon, napokon, heteken át kereste egykoron imádott emberét. Most sem talált róla egyetlen beírást sem, de annyival közelebb került hozzá, hogy megtudta: még él. S ez a jelzés arra ösztökélte, hogy még inkább kutakodjon, keresgéljen.

Ahogy közeledett az esküvő ideje, Emese mind kétségbeesettebbé vált: már csak néhány hónapja maradt, hogy megtalálja emberét, elmondja neki, mennyire szerette és lezárja az évek óta marcangoló szenvedést, amelyet oly ügyesen palástolt. Ámbár jegyesének nem szólt tervéről, mert nem tudta, hogyan fogja fogadni Emese elhatározását, kutakodása valamilyen módon mégis párja tudomására jutott. A férfi bizonytalanná vált a hír hallatán, de jól átgondolván a helyzetet arra a megállapításra jutott, hogy a kutatás eredménye valóban a jövőjük nyugalmának alapja lesz, ezért kis aggodalommal, de az ismeretlennel szemben aratható győzelemben való vak hittel, meggyőződéssel várta az eredményt.

Négy hónap választotta el Emesét a házasságkötéstől, amikor az internetkeresőben váratlanul egy újabb találat érkezett szerelme nevének beírására. A találat arra mutatott, hogy egykori lelki társa egy iskolatársakat kereső weboldalon regisztráltatta magát. Emese megkereste a weboldalt, s sajnálattal vette észre, hogy nem íratkozhat fel, mert nem járt abba az iskolába, ami viszont szigorú feltétele volt a weboldalra való bejelentkezésnek.

Kétségbeesése a tetőfokára hágott, s mint a ketrecbe zárt tehetetlen vad a szabadságáért, csapkodott és dühöngött. Hirtelen felvillant benne egy ötlet: ír a webmesternek és megkéri, esetében tekintsenek el a szabályoktól és kössék össze régi szerelmével. A weboldalról megtudta, hogy minden egyes felkeresésre 48 órán belül válaszolnak és bízott benne, hogy gyors választ kap. Már előre elképzelte a lehetőségeket: ha nemleges választ kap, végleg letesz céljáról, hogy megtalálja szerelmét, ha viszont pozitív választ… Ebbe bele sem mert gondolni. Miközben fogalmazott, a gondolatok, mondatok ügyetlenül hagyták el Emesét, de most nem törődött ezzel. Meg kellett győznie a webmestert, hogy hihetetlen dolgot fog véghezvinni, egy élet vergődéseinek végében, befejezésében fog részt venni. Az alig négysoros, tömör levelet gyors átolvasás után elküldte és várt.

Elmúlt egy nap, majd kettő, egy hét, kettő, de válasz sehonnan sem érkezett. A harmadik hét végén a webmester értesítette, hogy levelét továbbította szerelmének.

Emese boldogsága határtalan volt. Most már minden tőle telhetőt megtett: ha nem jelentkezik, ez annyit fog jelenteni, hogy már régen lezártnak tekintette kapcsolatukat és nem kell magyarázkodnia, esedeznie, nyugodt lelkiismerettel mehet férjhez a megszokottsághoz, szenvedély nélküli élethez.

Az addig kiszámíthatatlan kedvű és gondolkodású nőből egy csapásra egy kiegyensúlyozott asszony lett. Jövendőbelijének nagyon tetszett Emese új, de valójában valódi arca, s örült, amiért bölcsen döntött, amiért hagyta, keresse meg régi szerelmét.

Egy nap azonban egy ismeretlen e-mail címről válasz érkezett Emese megkeresésére. Ő volt. A pont, amely folyamatosan előtte lebegett, nem hagyván szabadon élni, gondolkodni, lélegezni. Levele mindösszesen 2 soros volt, s ennyi állt benne: “Emese, valóban te vagy? Hihetetlen… Szavak nélkül maradtam.”

Emese teljes testében remegett, az eszméletlenség kerülgette…