Illumináltan

Gondolom, nem kell véka alá rejtenünk nekünk sem, nőknek, hogy bezzeg vannak olyan helyzetek, amikor illuminált, a detox-ot még elkerülhető állapotba jutunk. Semmi szégyen nincs benne, s abban sem, hogy ezt kimondjuk. Az gondolja, hogy ez szégyen, aki a nőkből egyfajta eszményt farag, egy mézeskalácsszagú asszonyos figurát, akinek nem szabad sem innia, sem rosszkedvűen kelnie, visszafeleselnie, s minden reggel mosollyal az arcán, az éjszakai siker vagy sikertelenség ellenére is azt súgja a férjének, mennyire egy klassz fej.

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy ha eme nem a férfiak privilégiumát képező, hanem inkább általános emberi gyengeséget, gyarlóságot felszínre hozom, annyira lerombolná akár az engem, akár a többi nőt övező misztikumot, hisz a nők is ugyanolyan közel vannak a természethez és az élethez, mint a férfiak. Ugyanúgy vergődnek, marcangolják magukat, óhajokkal gyilkolnak, csak amíg a férfi valakit elgázol, a nő kikaparja a másiknak a szemét. Mi a különbség a kettő között? Semmi.

Voltam már részeg. Nem is egyszer. Az első emlékezetes eszmélet-kihagyásom nagyon korán ért, míg mások bambit szopogattak és szemérmesen vagy épp megvetően nézték a felnőttek világát, én két deci vörösbortól olyan állapotba kerültem, hogy eszméletlenségemből csak kétszer tudtam magamhoz térni de azt is csak azért, hogy átkaroljam annak a fiúnak a nyakát, akit akkoriban szerettem. Nem volt egy egetrengető tapasztalat. Talán azért történt mindez, mert addig még soha nem ittam egy korty alkoholt sem.

Pár évvel később azonban már belevetettem magam a kamaszok viháncoló életformájába, s az alkalomhoz illően kimosható festékkel pirosra-kékre-zöldre varázsolt kakastarajos hajammal, az egyik barátnőmtől kéz alatt vásárolt bőrfelsőben, szűk, fekete nadrágban átrandalíroztam jó néhány bulit, amelyet néhány esetben osztálytársaimnál, néha csak úgy kocsmákban, diszkókban rögtönöztünk, de volt, hogy neves események utáni összeröffenések alkalmával csaptunk.

Az egyik közülük a szülővárosomtól pártized kilóméterre, falun történt, egy amatőr színitársulatok találkozóját követően. (Megemlíteném, hogy nagyon szerettem, s még a mai napig is szeretem a falvakon tartott házibulikat, olyan jó hangulatot sehol nem csapnak, olyan jókat sehol nem lehet enni-inni, s olyan felszabadultan sem lehet ordítani az utcákon, mint ott.) Egy Brecht-darabban szerepeltem, azt a szerepet is csupán azért kaptam, mert egyrészt nem volt más jelentkező, másrészt fizikailag még valahogy megfeleltem a rikácsoló, gonoszkodó, elnyomó édesanya szerepének, színészi képességeim azonban messze alulmúlták még az általános iskolai rendezvényeken összeállított rögtönzött színidarabok mellékszereplőinek felvonulását. A találkozó viszont jó hangulatot keltett, s a kezdetleges vörösbor-kóstolgatás után a házipálinkák felé kezdtünk kacsintgatni.

Volt az egyik színicsapatban egy dagadt, nyugodt gyerek, akinek feltűntem (mondjuk nem is csodálom, külsőmmel könnyen kiszúrtam a szemét mindazoknak, akik nyitottak és készek voltak a megbotránkoztatásukra, a könnyen kiakadó, más ügyeivel foglalkozó kispolgárok képviselőit pedig ennél is könnyebben), és aki megígérte, hogy a színitársulatával együtt hazamehetek…..

A színitársulat, amelynek tagja voltam, korán lelépett, s már régen szülővárosom felé közeledett az autójával, az újonnan szerzett rajongóm csapata azonban nem nagyon kívánt hazaszedelődzködni. Miután elmúlt éjfél, egy óra, majd a kettő is, a lovagom arról tájékoztatott, hogy csak reggel utazunk haza, mert a rendező a földig itta magát, ilyen állapotban nem indulhatunk haza, várnunk kell a kijózanodásáig, ami bizony eltarthat, de addig is dióval és kávéval tömték a kultúrintézmény egyik fa székén elterülő, eszméletlen rendezőt. Sajnos, én nem tudtam kivárni a rendező teljes kijózanítását, mert középiskolás révén másnap gyakorlatra kellett volna mennem a postára, hétfő volt. Miután rájöttem, hogy csak az az egy színitársulat fog a szülővárosomba utazni, a többiek északnak-keletnek-nyugatnak tartanak, és hogyha nem teszek semmit, reményem nem marad arra, hogy a gyakorlatra meg is érkezzek, az a merész ötletem támadt – és ebből látható illumináltságom állapota – hogy autóstoppal indulok haza, egyedül, az éj közepén.

El is indultam a faluból, bandukoltam az autóút szélén, miközben egy-két autó országúti fényjelzéssel ment el mellettem, de egyik sem állt meg. Mondjuk, nem csodálom: a töménytelen smink, csillám, a szivárványszínű kakastaréj a fejem tetején és a gonoszkodó anya tekintetem inkább valamilyen Tarantino filmbe illett volna bele, mintsem a bácskai utak nyugalmába. Vagyis sehogy sem tudtam meggyőzni az arra haladó autósokat ártatlanságomról. Félórás bandukolás után mégis valaki megállt mellettem. Egy fiatalember ült az autóban, intett, menjek vele. A legközelebbi faluig visz, az autóbusz állomásig. Láttam rajta, amolyan becsületes gyerek, aki nem rökönyödik meg, valószínűleg már sokat látott, ezért nyugodtan beleültem kocsijába. Kellemesen elbeszélgettünk, majd az autóbusz állomásnál kitett. Még megkérdezte, hogy biztos nem félek-e, biztos hazaérek-e… A részeg lányok angyala volt.

Hajnalban négykor érkezett az első autóbusz, ahova enyhén dülöngélve szálltam fel, s éreztem, hogy a kannás vörösbor és a pálinka koktélja nem tesz jót a gyomromnak, ha zötyögős úttal egyesül. Néhányszor kimondottan nehezemre esett visszatuszkolnom az előretörő, utat kereső gyomorcirkuszt, mégis sikerült hajnali ötre megérkeznem szülővárosom autóbusz-pályaudvarára. A város még aludt, ködös volt a reggel, s én még időben voltam; pont annyi időm maradt, hogy hazamenjek, lemossam a festéket az arcomról (hajmosásra már nem volt időm), fogat mossak és fussak a gyakorlatra.

Amint az első járatot vártam a főutcán, oly mértékben kezdett feltörni a rosszullét, hogy nem tudtam visszatartani, és az egyik barokképület bejárata előtt kidobtam a taccsot (amivel még két nap után is, érintetlenül találkoztam). Papírzsebkendő, persze, nem volt nálam, de ilyenkor jó a bőrdzseki, mert egy időre eltünteti a nyomokat, utána könnyen tisztítható. Hatra érkeztem haza, belopóztam a szuszogó, ébredésre készülő lakásba és igyekeztem, hogy senkit ne ébresszek fel a családomból. Ez egy kicsit - az állapotomra, na meg arra való tekintettel, hogy a nővéremmel a nappaliszobában aludtunk - nehezemre esett, térdem és combom néhány zajos találkozása a több, mint százéves étkezőgarnitúrával csendes cöcögést váltott ki nővérem ágya felől. Fürdőszoba, smink leszed, arc megmos, dzseki ujja-letörlés, alapos fogmosás és szájöblítés. Nézem a hajam, hát ennek ennyi, ma így megyek gyakorlatra. Gyors kávéfőzés, nyelv-leégetés, táska a hónom alatt s loholok a posta felé. Időben érkeztem. Az osztálytársaim kikerekedett szemmel néztek rám. Addig még rendben volt, amíg hajam csupán lángvörös volt, imitt-amott szőke tincsekkel tarkítva, addig még elfogadható voltam, amíg pajkosan dülöngélt a kakastaréj a fejemen – de ez???

Pár perccel nyolc előtt megérkezett az osztályfőnökünk is (aki szerintem nagyon jó fej volt, ámbár a róla alkotott vélemény erősen megosztotta a tanítványait). Összehívta a 15-20 fős csapatot, s rögtön kipécézett engem, és az osztály másik attraktív mumusát, aki rendszeresen megbotránkoztatta a többieket furcsa cipőviseleteivel, bugyit felvillantó szoknyácskáival, méteres szempillájával és hol bodor, hol erősen tupírozott hajával. A tanár elkülönített bennünket, s azt mondta, hogy ő bezzeg nem szégyelli, nem járatja le saját magát velünk, ne menjünk a gyakorlatra. Jó gyerek lévén elfogadtam, hogy elküld, de kértem, ne küldjön haza, mert gáz lesz, ebből a szüleim rájönnek, hogy mi történt az éjszaka. Őszintén elmondtam neki, hogy milyen malőr történt, és hogy egyenesen a színházból jövök. A mellettem álló mumus ártatlanul pislogott a tanárra, s meggyőzte arról, hogy nem lesz feltűnő a postán (ami, mint később kiderült, nem volt igaz). A tanár sokáig gondolkodott, majd azt mondta, menjek ahova akarok, csak ne maradjak itt. Nem kapok igazolatlant sem, de pontban délben vissza kell jönnöm és úgy tennem, mintha velük jönnék ki a postáról: el kell kérnem a jegyzeteket az egyik barátomtól, átmásolnom őket és minden rendben lesz. Megígérte, hogy egy szót sem szól a szüleimnek (akiket egyébként jól ismert). Még 26 év múltán is hálás vagyok neki, s még most is úgy gondolom, hogy az egyike a legjobb pedagógusoknak volt, akivel valaha találkoztam…

Miután az osztály eltűnt a posta bejáratában, lihegve, levegő után kapkodva megérkezett az egyik osztálytársam is. Késett a busz. Igen ám, csakhogy a posta fő épületében levő irodaház bejáratát be is zárták. Aki jött, az jött, aki nem, büntiben van, akár diák, akár dolgozó. A barátnőmmel úgy döntöttünk, elmegyünk a napos Duna partra és megiszunk egy sört. Az egész délelőttünket ott töltöttük, miközben ropiztunk és söröztünk. Délben a Posta előtt vártuk az osztályunkat, és megkaptam a jegyzeteket is. Szerencsém volt… és nagyon jó barátaim.

Ezt követően egy - alkohol szempontjából - relatív csendes időszak következett be életemben. Ez a hosszas ivászat-bulizás kihagyás teljesen érthető és elfogadható, könnyen vállalható volt számomra, mert családot alapítottam, s minden erőmmel azon voltam, hogy józanul, a lehetőségeink szerint éljünk, amibe nem fért bele az alkohollal való barátkozás.

Ám férjemtől való válásomat követően, amikor terv nélkül egyedül maradtam a két és fél éves kislánnyal az odalamon, a számomra még idegen világváros kellős közepén, az egyik velem úgyszintén magányos, de sokkal tragikusabb sorssal küszködő barátnőmmel elkezdtünk Budapest borgőzös pubjaiban fiatallá válni. Szánalmas életcél-keresési próbálkozásaink eme időszaka nagyon haloványan maradt meg emlékeimben, mert egyetlenegyszer sem ittam le magam az eszméletlenségig, és végig tudtam, mit teszek. Azonban sok, talán túl sok embert láttam itt múlatni idejüket s életük nagy részét.

Amikor már kezdtem magamon észrevenni azokat a jeleket, amelyeket az alkoholisták nem vesznek észre, éspedig azt, hogy egy buli alatt már nem elég 4 gin-tonic ahhoz, hogy ellazuljak, gondolkodni kezdtem. Éreztem, hogy nem lesz jó, mert ma még négy gin-tonic, de holnap már csak gin lesz a poharamban. S elhatároztam, véget vetek ennek. Ismételten elkövetkezett egy néhány évet felölelő, de teljes absztinentia, amit nemrég, még az idén, egy-két fröccsel megtörtem.

Azért érdekesek ezek a fröccs-történetek, mert velük tanultam meg mértékletesen inni, csak annyit, hogy egy kicsit oldottabb legyen a hangulatom. Egyetlenegyszer sem voltam hullarészeg, mert a belső, természetes védekezési rendszerem a túlzott alkoholfogyasztás ellen igen pontosan jelentkezik, tüntet és emlékeztet (bizonyos alkoholszint hatására migrénes rohamaim vannak), ezért max. olyan rózsás kedvem kerekedhet, hogy képes vagyok felszabadultan nevetni nem csupán saját magamon (ezt bármikor megteszem) hanem másokon is, sőt teljes idegeneken is egyaránt, amivel – amennyiben józan lennék, kimondottan sértődöttséget váltanék ki a környezetemből – de ilyen esetben, mivel nem vagyok magamnál, szimpatikus bolondnak tűnhetek.

Egyike közülük az a fröccstörténet, amikor barátnőimmel egy neves kávézóban kezdtük megtárgyalni elhagyatottságunkat, munkanélküliségünket, és megkíséreltünk erőt önteni egymásba, hogy mindez csak átmeneti állapot. A fröccs rosé fröccs volt, egy a háromhoz arányban, tehát az alkoholtartalma nem lehetett több 0,2%-nál. Nálam azonban ennyi is hat. A citromos sör felétől is padlót tudok fogni. Amikor már harmadszor is akkora marhaságot mondtam a társaságban, hogy megfagyott a hangulat s nem tudtak velem mit kezdeni, úgy döntöttem, elhagyom az elit társaságot és hazasétálok. A kávézó kb. 3 kilométerre volt a lakásomtól, róttam a körutat, s közben vidáman tekintgettem a velem szembe jövő emberekkel. Sajnos, néhányuk félreértette… Volt köztük nő is… De gyorsan rájöttek, hogy csak hülye vagyok és egy kicsit részeg, s egyetlen vágyam, hogy hazaérjek. Hazaérve elkezdtem értelmetlen üzeneteket küldeni a barátnőimnek, az egyiknek szerelmet is vallottam, s olyan éjféltájt eldöntöttem, inkább elteszem magam holnapra, mert ennek tényleg nem lesz jó vége. Nem szeretnék abba a kellemetlen helyzetbe kerülni, mint a barátnőm, aki egyik holtrészeg pillanatában megnyalogatta barátnője fogát, miközben férjről, gyermekről és házról álmodott.

Másik fröccstörténetem már egy thai étteremben kezdődött, ahol a barátnőimmel egy-egy tál meleg levest vásároltunk, majd elmentünk a már említett kávézóba elfogyasztani őket, mert a kávézóban sokkal jobb a hangulat, és a tulaj is nagy fej. Megettük a leveskéinket, ki-ki a maga adagját (én csak a felét), kortyolgattam a fröccsöcskébe, és az egyik barátnőm javaslatára betettem a gyakran hordott vászontáskámba a fennmaradt műanyag evőeszközöket, mert ki tudja, mikor lesz rá szükségem, hisz még sokáig leszek munkanélküli. El is tettem a villákat, késeket, kanalakat, gondosan összecsomagoltam a thai levest is, mert gondoltam, hogy spórolok, ráadásul viszek egy kis meleg kaját haza, ha már hetek óta nem főzök.

Elüldögéltünk a kávézóban, végignéztünk egy focimeccset (és egy vállficamot), s amikor már megint kezdtem érezni, hogy bajban leszek (szerintem a kiszolgáló egy kicsit megtréfált, és más arányban készítette el a fröccsömet), elindultam hazafelé. Most azonban nem voltam oly határozott, sem stabil, a rosé biztos másmilyen volt, mint a múltkori, ezért felszálltam a dugig megtelt villamosra és megálltam egy palotapincsit ölében szorongató fiatal leányzó mellett. A palotapincsi – megérezvén a thai levest – lelkesen szagolgatni kezdett, pitizni, s a lányka azt hitte, hogy szimpi vagyok a kutyusának. Azonban az egyik erősebb fékezésnél kilötykölődött a thai leves a táskámba, rá a könyvemre, s az illat, ami miatt az öleb megvadult, már a gazdájának orrát is megcsapta. Közben az egyik műanyag villa átfúródott a vászonszatyromon és szemtelenül kikandikált. Időben észrevettem, s gyorsan visszagyömöszköltem a szemtelenül előtolakodó árulkodó evőeszközt. A kislány gyorsan átengedte a helyét, s a villamos másik végében megállt a hozzám és méginkább levesemhez erősen ragaszkodó kutyusa társaságában.

Amint helyet foglaltam, felfigyeltem, hogy velem szemben egy jóképű kamasz ül, aki mosollyal fogadott. Nem vettem észre, hogy még amikor álltam, már akkor kezdett el rázkódni a válla. Ahogy azonban utaztunk, ő mindinkább rázkódni kezdett, kerülgetni a tekintetem, mire észrevettem, hogy most már két műanyag villa integet az utasoknak a tatyómból. Nincs mit tennem, nemes álarc fel, orr az ég felé, s a villákhoz dorgálóan szólva visszatömöm a bizonyítékot, hogy mekkora egy barom vagyok. A fiatalember vette a lapot, lenyugodott, de öt másodpercenként vissza-visszabuggyant a műanyag villa emléke, s ilyenkor kontrollálatlanul röhögni kezdett. Hirtelen a fülébe dugta a fülhallgatót, s igyekezett elfelejteni az iménti eseményeket, de nem sikerült neki.

Amikor a nyugatinál leszálltam, csak azt vettem észre, hogy a fiú bocsánatkérően rám néz, széttárja a karját, mintha azt mondaná: ne haragudj, de ez olyan jó poén volt.

Vicces. Jó fej. Nekem meg haza kellett érnem, kivennem a táskámból a nincstelenség időszakára előkészített zsákmányomat, a már majdhogynem teljesen üressé vált ételhordót, az átázott könyvemet és a szatyrom oldalára körömmel kapaszkodó tészta-zöldség (s különösen bambusznád)–csirkehús darabokat. Szerencsére ez annyira lekötötte a figyelmemet, hogy már nem volt elég kreativitásom ahhoz, hogy újabb szerelmi vallomásokkal támadjak boldogot-boldogtalant.

Azóta rájöttem, hogy illuminált állapotomhoz már nincs szükségem semmilyen különleges bódítóeszközre: egy szép szó, egy szívemet eltaláló beszólás oly mértékben tud elrepíteni a valóságtól, amelyre egyik tudatformáló sem képes.

Meg azt is visszahallottam, hogy ritkán látják a különbséget józanságom és részegségem között… De ettől még nem vetem meg a rosé fröccsöt. Csak mértékkel…