Eszköz
Avagy a Középszerűséget keresve
“Néhány embernek több évtizedre van szüksége ahhoz, hogy lássa, kik és mennyire szerették. Fiatal korukban inkább a valós vagy vélt ellenfél felé szegezték tekintetüket s védekeztek akkor is, amikor senki nem támadt rájuk. Miután átfut rajtuk a felismerés, alázattal gondolnak mindazokra, akik csendes barátaik voltak, és akiket a harc kedvéért elsöpörtek maguk mellől, s szégyenkezve gondolnak ellenfeleikre, amiért többet foglalkoztak velük, mint barátaikkal…” – részlet Imafüzetemből.
“Mindennek megvan a maga helye és ideje. A botrányhősök a pillanatnyi élményt adják el, néha annyiért, amennyit megérnek, néha sokkal többért: de az effajta áruk általában az ártatlanokat bélyegzik meg, egész életükre, csak ha nem akad valaki, aki a takarító szerepét ölti magára. Az értékes megbotránkoztatások felett az idő nem múlik el, s emberi értékrendeken alapulnak.” – részlet a Botrányhősök gondolatsoraimból.
Nyílt levél a csekély véleményformálókról és előítélet-alakítókról, akik sajátjuknak tekintik nem csak az át nem élt valóságot, de a kétségek nélkül alkalmazott alkotói termékenységet:
Napokig a besötétített szobámban üldögéltem, azon töprengve, mit tegyek azzal a rengeteg időmmel, amellyel hirtelen szemben találtam magam, amikor rájöttem, hogy nem a számtalan szabad másodperc az, amellyel nem tudok mit kezdeni, hanem én saját magam. Lassan kirajzolódott valódi vágyam, az egyfajta tartozásom, vezeklésem azoknak, akik valaha megismertek, azokról, akik életem folyamán formáltak engem. Megfogalmazódott bennem, hogy itt a pillanat, amikor a végtelennek tűnő hallgatásomat meg kell törnöm, mert a hallgatásomból fakadó értelmetlenségeknek sokkal mélyebb és veszélyesebb következményei lehetnek annál, mint amelyet akkor véltem, amikor hallgatási fogadalmat tettem.
Évek óta azon meggyőződésemben és vakhitemben éltem, hogy egy kicsit felkavarom a suttyó, tökéletesen megfogalmazott és elképzelt, de kivitelezhetetlen elméletekkel és ékesszólással teletűzdelt, alpári indíttatásból mozgatott, egy helyben toporgó miliőt, egyben fenntartsam gyermekemet és megőrizzem megmaradt emberi méltóságom utolsó maradványait.
Valamivel több időbe tellett, hogy rájöjjek, az engem körülölelő légkör egy tapodtat sem változott, gyermekem felnőtt, emberi méltóságom utolsó porcikáját pedig sikeresen megrágták a sikerhajhász kopók, művészeti alkotásnak nevezett különböző kiadványaikban.
Fel kellett nyitnom a szemem anélkül, hogy a megbocsátás rózsaszínű szemüvegét az orromra tegyem, mert azt az időt élem, amikor kezdek képtelenné válni egy előre kiszámítható szerep szerint viselkedni vagy gondolkodni, nem tudok szemet hunyni a tőlem is függő események felett. Abban a korban vagyok, amikor már nem hallgathatom el, ki mily módon alakított mind engem, mind a rólam alkotott képet, nem fordíthatom el arcom, sőt, tekintetemet sem süthetem le. Az az időszak érkezett el, amikor le kell számolnom mind önmagammal, mind a velem kapcsolatban állókkal azért, hogy a korábban akár rossz, akár jó viszonyok elködösített mivolta tisztává váljon. Ezáltal nem változtatok semmit a viszonyok minőségén, nem várom, nem remélem, hogy bármi gyökeresen meg fog változni. Csupán annyit kívánok elérni, hogy a helyére kerüljenek a dolgok, a rólam és a hozzám kötött emberek nevéhez fűzhető, oly előszeretettel alkotott vélemények mögött bujkáló alantas indítékok terítékre kerüljenek, ez által megvédvén azon sorstársaimat, akik emberségüknél fogva méltánytalannak tartják az efféle harcokat.
A közhelyes gondolat igazol, hogy az eseményekhez visszafordulni, -menni, azokat – egyszerű szóval illetve - visszacsinálni nem lehet, vállalom a történtekről, személyekről alkotott véleményemet, amellyel megkockáztatom, hogy túlontúl elmélkedőnek, önigazolónak és -magyarázónak, részletekbe menőnek és fölöslegesen nyakatekert, erkölcstelen felszólalónak bélyegezzenek, hisz olyan tabu témába vágok bele, amely az általános erkölcsi elvárásokkal szemben leplet ránt le olyan személyekről, akik a legközelebb álltak hozzám. Ennek ellenére igazoltnak látom írásom nyilvánosságra hozatalát, hisz szereplői nem megnevezett közszereplők, leírásuk közvetett, így azt remélem, hogy nem fogom megsérteni személyiségük védelmének jogát, az esetleg sérelmezőnek vélhető gondolatfonalaimat igyekszem a legdiplomatikusabb módon megfogalmazni. Célom nem a saját közvetlen környezetem leírása, hanem mindazon nyilvánosságra kerülő alkotások, fellépések leírása, amelyek közkinccsé váltak, s amelyeknek létrehozásában nem az alkotásokat fémjelző alkotó vett részt. Bármilyen banálisaknak tűnnek leírásaim, írásom célja nem személyes támadás, hanem annak az emberi tulajdonságnak mély megvetése, amely szellemi gyilkosságok áldozatainak bomlásnak induló hullahalmait hagyja maga után és bármennyire is kedveli a remélhetőleg kisebbségben levő művelője, dicsőítője és követője, nincs létjogosultsága. Ehhez párosul az a még a köz által is lenézett tulajdonság, amely akadályozza az egyetlen lehetséges utat a fejlődés irányában: a szellem, elme tunyasága.
Erre Kosztolányi Dezső, Oscar Wilde és még sorolhatnám hány író gondolatai, alkotásai is sarkallnak, az ő alkotásaikban vélem felfedni azokat a gondokat, amelyeket még a mai napig is észlelni lehet nem csak a társadalomban, de a társadalom- és tudatformálók, azaz a művészek és művészetek körében. Ezt azért szükséges megemlítenem, mert régebben megtisztelően Kafka-hoz, Thomas Mannhoz, vagy Örkény Istvánhoz hasonlíttattak, hiába vallottam be szégyenszemre, hogy az első írásom megjelenése előtt sem, de utána sem foglalkoztam ezen lángeszmék munkásságával, a saját és az ő gondolatvázolásuk közötti hasonlatosságot a véletlennek vagy éppen a hasonló sorsnak, alkatnak írhatom.
A rólam keringő elbeszélések valójában nem mások, mint a velem ritkán találkozó, de annál erőteljesebben véleményezők buzgó, értelmetlenül kifinomult és öncélú alkotása. Múzsája, azaz fizikai-szellemi értelemben, fenntartások s kétségek nélkül imádott istennője nem voltam és nem is kívántam lenni egyetlenegy alkotónak sem, az effajta imádatot mélységesen megvetem, mint ahogyan minden mértéktelenséget. Az együgyűséget sem vállalom, azokat a végtelenül unalmas dícséreteket, vállveregetéseket, quasi-védelmezéseket és lesajnáló-elismeréseket övező játszópajtási szerepet. Amire mindig áhítoztam, oly nagy ámulatot és keserves irigységet ébresztett bennem nem más, mint maga a középszerűség, a maga könnyedségével, játékosságával, építő jellegével, csipkelődésével és szabadságával együtt.
Egyetlenegy álmomban sem fordult meg, hogy kétségek és ellentétességek fogják körülövezni jelenlétem, hogy ennyiszer kerülök a nyilvánosság kereszttüzébe, a “titkos társaságok ebédjeinek és vacsoráinak” titulált üzleti összejöveteleken elhangzott ördög és tündérmesék áldozata, hősnője vagy maga az ördöge leszek, ennyi meghurcoltatás és lejáratás alanyává válok, miközben a titkos műhelyemben létrejött, ide-oda küldözgetett írásaim, szemszögemből eseményektől gazdag életem egyre másra napvilágra kerülnek. Ámbár szerettem a tündérmeséket, soha nem tartottam magam másnak, többnek annál, mint ami voltam: pimasz kamasz, és ami ma vagyok: csendes szomszéd. Érdekes megemlítenem, hogy ugyanazok a titkos társaságok tagjai, akik részben barátok, részben üzlettársak, soha nem kerestek fel engem, ugyanis a rólam elhangzott mese, lefestett kép kielégítette a társaság kíváncsiságát és kitöltötte üres, tartalmatlan életét. Annak viszont már régóta örülök, hogy létezik egy vajdasági író, aki felismeri stílusomat, érzi írásom zamatát, még akkor is, ha más név alatt jelenik meg, sőt , még abban az esetben is, ha egy méltányolt művész neve fémjelzi az írást. Ez jelent valamit. Ennél többre nem is áhítoztam.
Miközben ezen sorokat írom, szobám sarkából hűséges kutyám lesi minden mozdulatom, egyre-másra ki akar szabadítani ebből az önként vállalt börtönből, amelyben részben kényelmesen, részben aggodalmakkal telten élek.
Néha felszólal a szobám másik sarkában szorongó, varrógépre helyezett ketrecben búsan üldögélő papagáj-pár is.
Gyermekem a nagymamámtól eltanult szegénykonyha eredményeinek ízeit falja; egyre piheg, pislantása egyre nehezebb: a békesség zamata ismerős neki, megnyugvást és álmot hoz a szemére.
Mindennek annyi a jelentősége, hogy az olvasó - akinek ismeretlenül és hálával köszönöm érdeklődését és figyelmét - érezze, mennyire nem térek el, mennyire nem vagyok más, mint a többi, 40 év körüli asszony, aki ezidáig mérhetetlenül büszke és elégedett volt egyszerű, versengés nélküli életére, halhatatlanságra vagy becsnévre nem vágyott.
Amíg minden erőmből azon voltam, hogy kimaradjak az öklözésből és hiúságon alapuló elmefuttatásokból, körülöttem annál inkább dúlt a ki mond nagyobbat verseny, amely addig nem foglalkoztatott különösképpen, amíg nem jutott el hozzám, hogy rólam szólnak eme regék, rólam, aki visszavonultan élek több, mint egy évtizede. Türelmem, kitartásom, a jobb időkbe vetett hitem volt az, amely átsegített azon nehéz időkön, amikor könnyedén felverhettem volna oly módon a port, hogy még a mai napig is köhöghettünk volna tőle. Ismerőseim, barátaim, rokonaim jóindulatúnak álcázott, az engem meghatározó “csinos, de sajnos, nehéz eset, ugyanis ostoba és agy-, ideg- elmebeteg” jelzővel előre megvédték magukat tőlem úgy, hogy megkérdőjelezhetővé tették jövőbeni felszólalásom elfogadhatóságát vagy valódiságát. Csak egyre nem számítottak: az eredeti írás, gondolatok, amely jó helyen, jó időben jelenik meg, mindent el tud söpörni, ráadásul mindezt teljesen egyedül, alkotótárs vagy támogató, véleményező nélkül teszem. Vajon melyik felszólalónak adatik meg ekkora fokú önállóság?
S míg csendes, megszólalásomra felkészült jóindulatúnak nem minősíthető megfigyelőim rángatózva, választ előre elkészítve lesik, mikor ragadok tollat, megnyugtatom őket, hogy nem mondok nagyot, csak az igazat. Nehéz harcok, diplomáciai taktikák árán jutottam el annak a békességnek a szintjére, amelyen mára a legegyszerűbb, legtartalmatlanabb életnek jelentéktelennek tűnő valós eseményeit jellemzően, jellemteljesen, új szemszöget feltárva le tudok írni, azonban ezt a kincset megtartom magamnak. Amit szétosztogattam, ezek a következők voltak:
Néhány kedves, megértő barátomnak
áttekintésre, véleményezésre adtam át írásaim vázlatát, amely később – engem, és a az általam kért szemtől-szembeni véleményezést kikerülve - a saját nevük alatt jelentettek meg. Érdekes, hogy egynéhány közülük még akkora fáradtságot sem vett magának, hogy átfogalmazza gondolataimat, amivel nem tudom, hogy hízelegni kívánt-e nekem vagy inkább csak saját alkotóképtelenségét akarta nyilvánvalóvá tenni. Szerencsére, ezek a barátok közül csak egy vagy kettő maradt a pályán, akik ráadásul teljesen más irányban kezdték fejleszteni meglátásukat és leírókészségüket, amellyel úgymond bizonyíthatóvá tette az akkor elkövetett plágiumukat. Nem kérek elégtételt, sem elnézést. Tudják, tudom, s ennyi.
Mivel a pályán nem maradók süllyesztőbe vesztek, csak arról az egyről szólnék, aki önmagában bátortalan és velejéig bizonytalan, remegő és reszkető volt, novelláinak képlékenysége és zamata kis kanyart hozott az akkori vajdasági újság- és novellaírásban. Elismerem széleskörű műveltségét, csekély csínytevését inkább alkotói krízisének írnám; egyenességét, önmaga vállalását erősen megkérdőjelezem, mert miután írásaink megjelentetését követően mindkettőnket plagizálással vádoltak, neki csupán annyi bátorsága volt, hogy szemtől szemben elnézést kérjen tőlem. Egy feszültségoldó, kötetlen kis beismerő vallomással helyre lehetett volna tenni a dolgot, amely esetben még én is, a meglopott, esetleg nevethettem volna az egészen. De nem ez történt: ez az alkotó többször keresett fel telefonon, hogy együtt írjunk meg néhány ránk bízott újságírói feladatot. Többször utasítottam vissza, s ma már igazán bánom, hogy ezt tettem, hisz nem láttam, hogy ennek a tehetséges embernek minden törekvése arról szólt, hogy alkotótársra leljen. S ámbár bánom akkori válaszomat, helyesnek tartom, hisz önfejűségem, pimaszságom oly mértékben erősödött abban az időben, hogy képtelen lettem volna egy közös alkotásra, barátomat pedig akkora kaliberű alkotónak tartottam, aki hozzám hasonlatosan nem hagyta volna, hogy én diktáljam a tempót. Manapság a közös alkotás mint lehetőség nem is létezik számomra.
Nem hagyhatom ki ama időszakomat sem, amikor kritikaírással bíztak meg. Sokáig töprengtem, elvállaljam-e a műfaj művelését, azonban hiúságom, hogy ötletgazdag vagyok, győzött. Néhány kritikát írtam csupán, s minden egyes kritikámmal egy újabb ellenségtábort szereztem magamnak. Valójában senki nem tudta, hogy írás közben tanulok, csiszolódok, és nem egy kiforrt, felkészült kritikussal állnak szemben, sem a bíráltak, sem az olvasók. Írásaimról, kritikáimról még szót fogok ejteni a későbbiek során is, hisz fejlődésem, ötleteim összefonódnak édesapámmal való viszonyommal, volt férjem munkásságával és nem kevésbé volt férjem alkotótársának termékenységével is.
A művészetek művelőinek van és volt egy olyan gyenge pontja, amelybe néhány írásommal sikeresen beletrafáltam, s ezzel végülis azt sikerült elérnem, hogy megutáljanak: a hiúság kérdését. Az utálkozásnak azonban semmi alapja nem volt, hisz írásaim javában nem kívántam személyeskedni, kifejezőkészségem nem forrt ki, azonban a gyakorlott olvasónak könnyen felismerhetővé válhatott, hogy fogalmazványommal a gyenge pontot akartam úgymond terítékre rakni, felboncolni, egy személyeskedéstől mentes cél érdekében. Az olvasók szűkebb rétegének sikerült ezt megérteniük, idővel rájöttek, hogy az, ami számomra nem jelentős, szóvá sem teszem. Aki, vagy ami már az ajkamon-tollam hegyén volt, akár rosszat, akár jót mondtam róla, számomra értéket képviselt. Ha ezt anno széles körben ismertettem volna, vagy valaki ama fáradtságot vette volna, hogy ezt megfogalmazza, talán könnyebb lett volna egy személytelen bírálat alá venni munkásságom. Túlontúl bonyolultnak tűnt ez akkortájt, s édesapám következő kioktatása is visszatartott attól, hogy elmagyarázzam magam: ha alkotni akarsz, ne magyarázkodj, majd mások magyaráznak. Ha pedig kritikával foglalkozol, magyarázkodj, mert ez a dolgod. Nem osztom véleményét.
Édesapámnak
sokat köszönhetek mind őszintén, mind szarkasztikusan. Kétségkívül egy összetett életvitelű, gondolkodású ember volt, aki vegyészi pontossággal az egyik kezével nyújtott, a másik kezével ugyanannyit elvett, továbblépésre vagy épp meghátrálásra nem adott esélyt, önállóságra és magányra tanított. Ritka beszélgetéseink csak néha szültek eredményt, minden közeledéseinkből jobbára viták keletkeztek, amelynek helyszínéről két sértett ember távozott, veszekedéseink alapja közeli vérrokonságunk, azaz édesapa-lány viszonyunk volt. Ha teszem egy szomszéd lett volna édesapám, sokkal többet tudtunk volna egymásnak nyújtani, kevesebb veszekedéssel és sokkal több észszerűséggel. Vitáink mélyén folyamatosan kettőnk kapcsolata állt, mert amíg én, mint a lánya édesapai mivoltát, felkészültségét, rátermettségét és alkalmasságát bíráltam, ő ez ellen hevesen ellenkezett és vitázott velem, s szeretettel-gyűlölettel egyaránt megtelítve adott olyan útmutatókat az élethez és alkotáshoz, amelyekhez magyarázatokat nem szőtt, így válaszolva iránta tanúsított, bonyolult viszonyomra. Ámbár többezer könyve volt könyvtárában, minden egyes könyve szentséget jelentett számára, ezért nem vehettem őket le a polcról előzetes engedély, vagy tanács nélkül. Legalábbis egy ideig. Olvasmányaim roppant érdekelték és egyáltalán nem volt biztos, hogy az aktuálisan olvasott könyvet milyen módon fogja nem-ajánlani nekem. Minden egyes könyvről véleménye volt, s a rólam alkotott véleményével elegyítve nemegyszer kimondottan nehéz helyzetbe hozott, szándékosan vagy anélkül összezavart, írónövendéket próbált formálni belőlem, ami egyrészt merevsége, eltökéltsége miatt, másrészt az alapvető rossz viszonyunk miatt lehetetlen volt. Amíg társaim, vagy akár nővérem Örkényt, Thomas Mann-t, Kafkát olvastak, számomra ők tabut jelentettek, mert édesapám véleménye szerint nem voltam elég érett ahhoz, hogy megértsem őket. Ezért is ért döbbenet, amikor korosztályom olvasottabb tagjai ezen írókhoz hasonlították írásaimat, elborzadtam saját magamtól, hisz édesapám szellemi ápolása és védelmezése pont azt sugallta nekem, hogy ők azok, akiktől óvakodnom kell, hiszen szerinte távol álltak érettségi fokomtól, nem voltak ajánlatosak nekem.
17 éves koromban kissé önállósultam véleményétől, megszereztem George Orwell 1984 c. könyvét, amelyet szégyellve olvastam, hisz tudtam, hogy a velem egyidősek már rongyosra olvasták, mégis örültem, hogy először mondhattam nemet édesapámnak, megszabadulhattam az értelmetlen, nem kért védelmezésétől, amelyet inkább béklyóként éltem át, semmint élveztem. Szerencsétlenségemre ugyanabban az időben következett be bennem az a törés, amely miatt a halálba kívántam menni, s amihez több köze volt a tiltott szerelemnek mint a feltételezett ideg-, elmebetegségnek vagy akár olvasmánynak. Édesapám, de a tágabb környezetem is – a valóságot a szőnyeg alá söpörve – ezt a törést hívták segítségül hogy igazolják képtelenségemet arra, hogy táptalajhoz jussak további szellemi fejlődésemhez.
Nővérem szerencsésebb volt, mert különbözött édesapámtól, szinte egymást kiegészítő szimbiózisban voltak, ezért is tudott lassú, kimért léptekkel fejlődni az irodalomelmélet terén, a beszélgetéseikből kiszüremlett részeket a másik szobából élvezhettem. Minden álszerénységet levetve, nekem tehetségem volt, amelyet senki sem vállalt egyengetni, sem ápolni, sőt, éveken át, ha lehetett, ezt a tehetséget vissza-visszaszögeltetették korlátoltnak minősített szellemiségemhez. Édesapám egyrészt azzal igazolta “védelmezésemet”, hogy kegyetlen az újságírók és írók harca és élete, másrészt attól tartott, hogy az akkor dívó neoizmusok robbanásig feszülő felhalmozódása felőröl, beleveszek. Sok hangnemben, sok stílusban szóltam: szándékosan, vagy épp tudattalanul kevertem a kifejezéseket a tájszólásokat, játszottam a szavakkal, mint egyetlen játékszerrel. Édesapám rosszalló véleményét rendszeresen nyilvánította ki: szerinte túlzott részletességgel foglalkoztam a rám bízott kérdésekkel, ezért szőrszálhasogatónak nevezett – ha az általa kedvelt alkotóban kivetnivalót találtam,volt amikor pedig egyenesen szófosónak titulált – ha a számára méltatlan alkotóban értékeset fedeztem fel s igyekeztem azt feltárni. Ehhez párosult hangnemem keresésének küzdelme, azonban soha nem akartam stílusteremtő lenni, mert bizonyos szempontból lealacsonyítónak és lekezelőnek láttam a stílusteremtés fogalmát, mert akkortájt úgy véltem, hogy az alkotást hétköznapi, elsajátítható mesterséggé alakítja, olyasminek nevezi, amelyet ha valaki sokáig gyakorolja, el tudja sajátítani.
Alapjainkban különböztünk egymástól: mélységesen elítéltem ama írásait, amelyekben különös, szinte az értelmetlenséggel határos kegyetlenséggel írta le művészet, igazságfeltárás fátyla mögé bújva az általa mélységesen megvetett, lenézett embereket, családokat, sorsokat. Sajnos, követői is támadtak, amellyel a megalapozatlan érzelmű, bizonytalan és tartalmatlan szószólóknak adott teret, a művészetet mint pajzsot használta alantas, visszafojtott indulatainak és véleménynyilvánításának ábrázolásához.
Elítéltem következetlenségét, amely a második novelláskötetének megjelenését követően vált szembetűnővé: az újságírástól, az életét jelentő munkájától elszakított, fizikai értelemben teljes kényelembe helyezett ember önállótlan fogalmazásában érezhető volt a tanulatlan, meseformáló lektor ötlete és nyers modora. Leírásaiban, amelyeknek mestere volt, azokat a kifejezéseket ejtette el óhatatlanul, hatásgyakorlás céljából, ügyetlenül, amelyek elütöttek modorától, és amelyeknek inkább a párbeszédben lett volna helyük. Művei java részében érezhető volt másik énjének erős ráhatása, ezért értékük erősen az elvárt minőségi szint alatt állapodtak meg: mind a témáját megindító indulat miatt, mind az indulatot körülölelő cselekmény, esemény leírásának csekélysége miatt, amelyet – mivel személyesen nem élte át – nem is tudott élethűen körülírni.
Ebben a látszólagos kényelemben folytonosan kereste azt a kis kuckót magának, ahol önmaga lehetett – a gondolataiban. Gyermekkori emlékezései voltak azok, amelyek megmaradtak, mert azokat csak ő látta, élte, érezte át, leírásaiba ritkán, vagy egyáltalán nem szólhatott bele senki, ebbe adott bele mindent, ami tőle telhetett, mert eme leírások, illetve emlékei mögé menekült a közvetlenül ránehezedő terhek és elvárások elöl, amelyet fizikai biztonsága és kényelme ellenében vállalnia kellett.
Több, mint egy évtizedébe került, hogy édesapám meglásson, nyugtázza helyemet és elismerje: az, hogy nem a szája íze szerint alkottam, nem jelentette, hogy rossz voltam, sőt, talán lehettem volna több is, ha jobb kezekben lettem volna. Buzdítása, támogatása azonban túl későn érkezett: már képtelenné váltam azon a hangon megszólalni, amelyet természetem diktált belőlem. Túl sok álcát kellett időközben felvennem, ezért oly módon és mértékben sikerült visszaszorítanom a bennem dúló képzelőerőt, hogy az majdnem elkorcsosult és számtalan rejtőzködési, védekezési réteget kellett levetkőztetnem, hogy újra lélegezni tudhasson. Többször próbáltam rávilágítani neki arra, hogy csak egyedül, csak ő maga tud gondolkodni és látni valamit, más szemével nézni, más tollával megírni azt, amihez még köze sincs, mint író, nem érvényesülhet, esetleg mint újságíró. Sikerült bebizonyítanom neki, hogy létezik az a szikra, amely a sok pislákolástól, oltási kísérlettől ugyan mind ritkábban ad magáról jelet, de mégsem szűnik meg.
Ámbár utolsó találkozásunkkor megsúgtam a fülébe egyszerűen fogalmazott iránta érzett legmélyebb és őszinte érzelmemet, amelytől boldoggá vált néhány pillanata, sajnálom, hogy élete során nem látta törekvésemet, nem hallotta vágyamat, hogy hű, de nem láncbavert tanítványa lehessek, akivel idővel, a bizalom alapkövein lefektetett, sziporkázó vitákat folytathattunk volna.
A rokoni kapcsolaton kívül volt még egy akadály, amiért soha nem sikerült termékeny beszélgetést lefolytatnunk, ez pedig az volt, hogy én egy íróról nem csak mint alkotóról, de emberről is szerettem volna vitatkozni, míg édesapám az írót teljesen elkülönülten tekintette emberi mivoltától: ezért tudta édesapám Hemingway-t eszményképévé választani, én pedig soha nem tartottam nagyobbnak Hemingwayt egy autodidakta riporternél, aki az alkotásával együtt önmagát is a megsemmisülésbe küldött.
Közvetlen környezetemnek
sok fejfájást okoztam, főleg azoknak, akik közszereplők voltak vagy a média, a szellemiség színterén végezték önként vállalt feladataikat. Mindvégig érthetetlen voltam, ennek oka csupán abban rejlett, hogy egyrészt ellentmondást nem tűrő mélységekig tudtam belemerülni egy-egy írásba, időnként frappáns megjegyzéseket tudtam fűzni hozzájuk, míg az engem nem érdeklő témákban vállaltam és érezhetővé, nyilvánvalóvá tettem teljes felkészületlenségem.
Önkényességem, dacom határtalan volt és ámbár a történtek valamelyest igazolják a válaszként, de nem önmagamból serkent tulajdonságomat, amelyet inkább védekezés gyanánt fejlesztettem ki önmagamban, és ezért nem szégyellem, de most már inkább megszabadulnék tőle. Ami miatt viszont lesütöm szemem és lángvörössé válnak még a füleim is, az, hogy képességemet nem formáltam, a részletes ismeretszerzés, tudásmélyítés mindvégig gyöngém maradt. Egyenlőtlen erőviszonyokból indultam a pályán, inkább olyan érthetetlen-éretlen földönkívüli voltam mindvégig, aki nem tudja elmagyarázni, körülírni azt, amit vél. Ez csupán részben igaz: létezett egy pont, ahol mindig megrekedtem: a parázs vita kialakulásának pontjánál, amikor érvelni kellett. Képtelenségem kizárólag abból eredt, mert túlságosan tiszteltem a tudásáért a velem vitázót, még akkor is, ha az illető érvelése nem volt beleilleszthető egyetlenegy feltárt és felismerhető, körülrajzolható és ezzel egyidejűleg megkérdőjelezhető alapra, azaz ha az érvelés csupán a személyeskedés táptalaján gyökerezett.
Emlékszem egy pillanatra, amikor az egyik legismertebb ékesszóló rokonom iránt mélységes megvetést éreztem, mert nem akarta elfogadni a középszerűség fontosságát, amellyel kapcsolatosan személyesen kerestem fel. Az akkori találkozásunkkor erélyesen kijelentette, hogy középszerűség nem létezik, az irodalmat nem lehet középszinten szeretni, mert azt vagy magas szinten művelik, vagy sehogy. Fölényességét a néhány évszázaddal ezelőtt divatban levő irodalomelmélet néhány jeles képviselőjére hivatkozva elméletileg sikeresen támasztotta alá, ezért gyakorlati válaszaimmal nem tudtam elérni semmit, indíttatásának csekélységét kor- és műveltségkülönbözőségünkből adódóan tiszteletlenségnek tartottam firtatni, csupán a megérzés sugallatát, az embertársaim egyenlő elismerését tudtam elméletvárával szembeállítani. Sajnos, nem tudtam a gyors párbeszédünk idején rákérdezni az olvasók igényeire, sem az általa idézett elmélkedők olvasókról alkotott véleményéről, beskatulyázásáról, de még arról sem, hogy hogyan válik egy olvasó felső szintű olvasóvá…
Rokonomat végül egy barátom győzte meg, egy másik látogatás során, hogy a középszerűségnek van területe és helye; ez a kedves ismerősöm töredelmesen bevallotta, hogy végig kellett hallgatnia rokonom személyeskedését és vagdalózását, amikor sarokba lett szorítva az összes könyvtártengernyi tudásával, mert amíg én képtelen voltam a szemtől szembeni vitákra, úgy olyan alapokkal tudtam felfegyverezni a barátomat, hogy minden egyes kutyaszorítóból elegánsan ki tudott kerülni. A rokonom meg lett győzve, barátom vörösödve vallotta be, hogy ezen győzelem nem volt áldozat nélküli, az áldozat pedig én voltam: merthogy rokonom végső elkeseredettségében kijelentette, hogy ő ugyan érti, és teljes mértékben elismeri a középszerűség fontosságát, és én voltam a körülményes, az, aki nem tudja, mit beszélek, semmit nem tudok normálisan körülírni. Így született megállapodás, s így született még számos más megállapodás is – rajtam, hibáztatásomon keresztül.
Ezen a ponton kívánnám üzenni neki, hogy barátom már régen elmondta négyszemközt folytatott beszélgetéseteket, bízott bennem, mert tudta, hogy ámbár lenézem az efféle megoldásokat, főleg ha egy olyan páratlan tudástárral megáldott elméből pattan ki, mint amilyen a Tied, mégsem fogok számon kérni, s utólagos megbánásodra sincsen szükségem. Több, mint húsz év múlott el azóta…
Azért nem kérek megbánást, mert már régen megbocsátottam, számomra fontosabb volt, hogy belásd azt, amit már a XIX század közepétől minden gondolkodónak be kellett volna ismernie, a középszerűség fontosságát. Fontos volt, hogy egy nagy elme ezt belássa, mert annak idején nem látták be, hogy pont ez a középszerűség szűrhette volna meg, akadályozhatta volna meg a XX. Században kezdődő és manapság uralkodó őrültséget, szellemi csekélységet és sírásra késztető életparódiát, amelyben élünk és amelyet előszeretettel előadunk, nap mint nap. Ezt az életcirkuszt már évszázadokkal ezelőtt kezdtük, most érte el tetőfokát, mégpedig pontosan azért, mert illetéktelen kezekbe kerültek azon tudományok, amelyek társadalom, emberformáló erővel bírnak, s amely a művészet szabad- és szabadságértelmezésével vegyülve okozhattak tragédiákat. A középszerűség lenézésével és el nem ismerésével közvetlen, bizonytalan alapokon fekvő híd képződött a gyorsan képzett, alacsony minőségű gondolkodásra képesek és a valódi értékeket tudományos alapon vizsgálók között. A manapság uralkodó káoszért, kedves rokonom, te is könnyen hozzájárulhattál volna, ha ott, helyben otthagytalak volna gőgöddel együtt. Gondolkodj el, hogy ezen cselekedetem minek írható: őrültségemnek-e, butaságomnak, jóindulatomnak vagy annak a meggyőződésemnek, hogy szégyellném lejáratásodat?
Végezetül szomorúan veszem tudomásul, hogy szűkebb környezetemben - a művészetápolók köréhez kísértetiesen hasonló módon - egy örökös fogalomzavar uralkodott: az újságíró-zsurnaliszta és az író fogalmának összezagyválása, keverése. Habár ezen két foglalkozás között látszólag ugyanolyan hasonlatosság van, mint amennyi különbözőség, melyből eredendően megadatott az a szabadság, hogy – amennyiben megjelentetünk – akármelyik meghatározás alá sorolhatjuk magunkat, a kettő csak ritkán párosul egy személyben – mert alkati különbözőség van közöttük. Egy újságíró nem lehet vérbeli újságíró, ha képzeletbeli világot ír le, az internet előtt ülve gyűjti információit, melyet követően saját meglátását fogalmazza meg egy-egy eseményről, anélkül, hogy annak hangulatát a helyszínen magába szívja, az esemény szereplőivel szemtől-szemben nem találkozik, míg az író erre teljesen fel van jogosítva. Volt férjem alkotótársának egyik meghatározó vonása pont eme zűrzavar ápolása, amely sajnos, még a nagy tudástárú rokonomnál is, és egyes újságíró-ismerősömnél is meghatározó jeggyé vált, szinte jellemző tulajdonsággá.
Zárógondolatként: amíg szűkebb környezetem egyes tagjaiban benne van a szunnyadó, irányvonalak nélküli teremtési szikra, amelynek felfedezésére, kibontakozására és virágzására nem adódik sem alkalom, sem esély, a többieknek felszólalási, érvényesülési lehetőségek sorakoznak pont eme szikra hiányában, ezért ismeretanyaguk rendszerezett, ám teremtőerejük zsenge; eme két ellentétes pólus mindvégig kísértetett és kísérteni fog bennünket mindaddig, amíg nem jövünk rá, hogy ki kell egészítenünk, oktatnunk, fejlesztenünk egymást anélkül hogy bárkinek bántódása esne, amíg nem vesszük észre, hogy egyek vagyunk. Sajnos, kevés esélyt látok erre, mert az eddig észlelhető együttműködés nem a másik fejlesztése volt, hanem inkább amolyan kizsákmányolásféleség vagy kitagadás.
Volt férjemnek
, kinek sorsa nem volt tragikusabb sem különb, mint amilyennek ő saját maga eltervezte, köszönöm a sok felhőtlen nevetést, a végletes megmagyarázhatatlanság megértését, a mély, visszaút nélküli sötétségbe való betekintést, a megrontásokat és a napi szinten érő halálközeli élményeket. Élete volt maga a művészete és fordítva. Számomra együttélésünk túlélés volt, amelyet válásunkat követően is kénytelen voltam folytatni. Mindezen kegyetlenségek és embertelenségek ellenére nem tudtam tőle könnyen elszakadni, hisz édesapámhoz hasonlóan amennyit elvett, annyit adott is. Ügyesen egyensúlyozott az adok-veszek játékban, kezelt, uralt mindaddig, amíg nem lépett életünkbe a harmadik, akinek őszintén és többet kellett adni, anélkül, hogy elvett volna és - nem lehetett felnőtt játékszabályok szerint játszani vele.
Szerencsésnek tekintem magam, amiért nem éltem át oly mélyen volt férjem tehetségét és nagyságát mint barátai, követői, alkotótársa, sőt, nem voltam közvetlen érintettje, de tanúja sem kivételes tehetsége kibontakozásának, hisz találkozásunkkor már a megérdemelt elismerésből táplálkozott. Azóta nem változott, nem fejlődött egy tapodtat sem, ismételte önmagát.
A korai elismerését követő szellemi öngyilkossága arra az egyetlenegy, teljesen személyes okra vezethető vissza, hogy nem tudott mit kezdeni sem önmagával, sem hiúságával, a hiúsága ellen folytatott belső harcában örökös győztes-vesztes pozícióban volt. Ennek megfogalmazását, értelmezését, győzelmes végét kívánta elérni, többre vinni, hiúan legyőzni hiúságát, és az elismerés fölé kerekedni. Ekkor aprózta el, áldozta fel önmagát, ama Kiáltványnak, amelyet a második világháborút megelőzően fogalmaztak meg az akkori francia-német-angol neoisták, szürrealisták, dadaisták, és amely Tristan Tzara nevéhez fűződik.
Volt férjemnek a Kiáltvány volt a bibliája, ebben a könyvben látta a megnyugvást, az önigazolását minden egyes tettéért, az önimádatának teljes jogosultságát, ezt a könyvet őrizte, lapozta, megjegyezte és követte vakon, mint más buzgó, mély vallású a szent könyvet: annak idején remegve, hosszú gondolkodást követően nyomta kezembe, s kérte, véleményezzem, mert nem tud elszakadni tőle. Sajnos, a kiáltványt oly módon fogalmazták meg, amellyel vitázni épp elmével nem lehet, vagy rendkívül elmésnek kell lenni ahhoz, hogy megdöntse (hisz a Kiáltvány önmagát is megdönti), mert összevegyül benne a személyes megszólaláshoz, világmeglátáshoz való jog és ugyanannak tagadása, a művészet, a létezés és ugyanakkor a megsemmisülés igazolása is. A kiáltványnak elmondhatatlan hatása volt rám, s egyetlenegy dologra tanított meg: hogy hallgassak mindaddig, amíg nem teszem túl magam rajta, amíg nem találom meg a választ, a kiutat belőle.
Találkozásunkkor volt férjem egy időben ragaszkodott, de menekülni is kívánt ebből a közegből, erre kérte az engem megelőző szerelmét is, akinek minden kétséget kizáróan nagyon nagy hatása volt rá. Sem szerelme, aki szerintem az egyetlen, valódi szerelme volt, nem tudott választ adni neki, mint ahogyan annyian mások sem, akikkel a későbbiek során találkozott. Mint ahogyan a mély vallásúak, akik a szent könyvet vak hittel forgatják újra és újra, más könyveket kezükbe nem vesznek, így volt férjemnek is végzetévé vált a Kiáltvány. Mindketten tudtuk ezt, vitáink, nézeteltéréseink rám nézve mérgezőek voltak, mert válaszaimat “butusnak, korlátoltnak” nevezte, és ezzel el is intézte a feléje nyújtott kezet. Pedig más megoldás nem lehetett volna: az élethez szükséges a korlátoltság, az egyfajta meggyőzhetetlenség és cinizmus az olvasottakkal szemben. A teljesség szféráját végzetes vég nélkül nem lehet elérni: elmeborulás vagy halál következik be. Bárki megpróbálta megfogalmazni, ábrázolni a teljességet vagy éppen a semmit - kudarcot vallott, és ez így van rendjén, ezért szerintem hálásnak kell lennünk: gondoljunk bele, hogy valaki megfogalmazza ezek közül bármelyiket, és mi mind vakhittel hiszünk a leírtakban…
Volt férjem korai felfedezése magával vonzotta az akkori tizenévesek hadát, akik ki voltak éhezve valami újra, ami művészetet jelenthet, ugyanakkor szabadságot nyújthat nekik, neki pedig a kezében volt a Kiáltvány és önmagát – mindennemű alapos körültekintés nélkül –, mint a dadaizmus képviselőjének, szószólójának és egyetlen értelmezőjének kikiáltva elkezdte formálni, alakítani közegét, mély meggyőződéssel. Ehhez társultak az éjszakákba nyúló átfüstölt, ivott éjszakák, a jó cimborák hada, akik mélyen lenéztek mindenkit, aki nem tartozott hozzájuk. Dícséretesnek induló pályájának legbensőbb törése, tehetsége eltékozlásának első jelei ebben az időszakban kezdődtek. Az ezt az időszakot megelőző impresszionista képei voltak és maradtak azok, amelyek a legkevesebb vitát eredményezték, amelyek egyöntetűen mutattak a benne rejlő, kiforratlan tehetségére.
Műhelyében számos más alkotó, vagy éppen csak odatévedő barátja egy-egy összejövetelen készített “művét” is láthattam, amelyeket előszeretettel “javított”, dadaista-nihilista értelemmel ruházott fel, s később a saját nevével fémjelzett – megtehette, hisz szent könyve ezzel a joggal teljes mértékben felruházta.
Mindezen benyomások alatt, amikor komolyabbra fordult ismeretségünk, elhallgattam, a lánykoromban oly előszeretettel forgatott tollamhoz nem ragadtam, szobrokat, kollázsokat, szénrajzokat sem készítettem, ámbár ők hoztak megnyugvást és hasznosságérzetet nekem. A hallgatásom jogossága beigazolódott, mert a későbbiek során kiderült, hogy a korábban készített, vagy a kérésére gyorsan levázolt rajzaimat egy-két “javítással”, értelmezéssel aláírta, sajátjaként adta el. És megint csak ismételni tudom önmagam, hogy a maga nemében igaza volt, hisz a Kiáltvány erre feljogosította: ha akár egy ecsetvonással is beleszól más alkotásokba, joga van saját alkotásaként tekinteni más művére… Alkotótársa ugyanezen vonásokat még a mai napig is hordozza magában, mert mások gondolataiból, ötleteiből, életük szemérmes, oly könnyen meggyalázható részeiből merítkezve szerzi a termékenység jelzőt…
Szerencsésnek tekinthetek magamra, amiért unszolásának sem adtam meg magam, hogy írjak, jelentessek. Ugyanis idővel kiderült, hogy arról írhattam volna, ami neki ínyére van - azaz csakis róla...
Szerencsém volt, hogy elolvastam a Kiáltványt, hálás vagyok volt férjemnek, amiért megmutatta, kölcsönadta, mert láthattam, megtudhattam, hogy a művészet leple alatt akkora szabadságot enged meg magának mind ő, mind volt alkotótársa, amely akár egy másik ember (szellemi) (ön)gyilkosságához is vezethet, anélkül, hogy megbűnhődnének vagy büntetést szabhatnának ki rájuk.
Félelmem és aggodalmam, hogy a Kiáltványban megfogalmazott eszmék elfogadhatóvá válnak, beigazolódott, mert a napvilágra került alkotások, amelyekről az volt a vélemény, hogy alkotójuk végtelen ötletességgel bír, mégsem a valódi megálmodójuk nevéhez fűződik. Ha bárki a volt férjem követői közül vette volna azt a fáradtságot magának, hogy utánanézzen volt férjem valódi érdeklődésének, rájöhetett volna, hogy az az alkotás, amely róla nem POZITÍVAN szólt, nem belőle fakad. Csak azon művek az övéi, amelyek féktelen hiúságát, szeretet- és elismertségéhségét támasztják alá, valamint annak a festőnek a tanítását sugallják, aki még impresszionista korában foglalkozott vele.
Tehát az a rajz, amelyet a legjobb önarcképének kiáltottak ki, nézzenek csodát, egy Anna nevezetű lány rajzolta, szeretettel, Tibornak.
Volt férjem alkotótársának
Jelen írásommal valószínűleg a legtöbbet neki fogok adni, vele szemben fogok a legkeményebb hangon megszólalni, ámbár – ugyanúgy, mint volt férjem esetében is – vegyes köszönettel és hálával tartozom neki.
Minderre azért van szükség, mert azt a saját maga által is felismert és nevén nevezett köldökzsinórt, amely közte és a volt férjem között köttetett, elszakadjon, továbbá elszakadjon az a köldökzsinór is, amelyet a későbbiek során akaratom ellenére hozzám fűzetett. Azt a köldökzsinórt, amelyet nővéremmel együttesen, ezzel a csendes, művelt és bölcs asszonnyal megalkottak, nem kívánom elszakítani, a nővérem iránt, néha bizonytalanságba torkolló, de mély tiszteletem miatt.
Volt férjem alkotótársát a volt férjemhez a nagyon korai gyermekkori barátság kötötte, ő lehetett a szemtanúja felfedezésének is, amely valószínűleg akkor következett be, amikor a művészettel szemben még mérhetetlen tiszteletet és alázatot érzett, a tanulóasztal mögött ülve. Azonban látva barátja tehetségét és hallván naiv, át nem gondolt unszolását, hogy “ha én tudok, tudsz te is” engedett a saját hiúsága kísértésének. S amíg volt férjem valóban grafikusnak készült, neki sem terve, előképzettsége de még szakmai kifinomultsága sem volt ahhoz, hogy azon művészetek előtt adózzon, amelyeket volt férjem művelt. Ettől függetlenül, ámbár eleinte bizonytalan volt, nem kívánt mélyrehatóan foglalkozni sem képző-, sem írásművészettel, életét a népzene kutatása töltötte ki, és underground zenekarának irányítása. Ő volt a volt férjem éjszakai bulijaiba rendszeresen betévedő barátja.
Megismerkedésünkkor csupán a zenekar tartotta össze kettejüket, a festő- vagy írásművészet terén nem akart érvényesülni, és ezeket a késztetéseket közvetlenségével és mesteri rögtönzéseivel kompenzált.
Azonban közbeszólt a háború, s mindenki mentette az irháját, ahogy tudta, - így ő is. Menekülésének egyedisége nem volt különb a többi menekülés egyediségétől, azonban az akkor dívott életérzés miatt vállalnia kellett és rá is érzett arra, hogy jó üzlet a saját image-nek kiépítésében. Sajnos, vagy szerencsére – ezt mindenki döntse el saját maga -, mivel sokan menekültek, nagyon gyorsan felejtésbe merült a menekültek nehézségének mérlegelése.
Az áttelepülést követően számos arcot öltött magának, ahogy azt a szükség pillanatnyilag diktálta: ha kellett, tanári végzettsége volt, néhanapján költő, ha pedig az elismertséghez vezető útnak, jó hírének jót tett, a valóságtól elrugaszkodva kellemes mesékkel szórakoztatta vagy éppen megbotránkoztatta jóindulatú közönségét. Miután a volt férjemmel mi is áttelepültünk, ők ketten karöltve indultak meghódítani az akkori Magyar underground erős korlátok és cenzúrák közé szorított és ellenőrzött, bátortalanul bontakozó területét.
Nagyon gyorsan rádöbbent a Magyarországon akkor még tiltólistán levő idegennyelvű szerzők alkotásainak átköltéséből, vagy éppen szóról-szóra történő fordításából eredő haszonra is: így adózott a dadaizmus oltárán. Volt férjem - habár ő sem volt ártatlan – elszörnyedt ettől a felismeréstől, mert ámbár keményen lopott ő is, ekkora szemtelenséget nem várt el a saját alkotótársától, hogy az angol szürrealista-dadaista-neoista költőtársak szóról szóra lefordított költeményeit a saját neve alatt megjelentessen. Volt férjem felismerte, hogy ez egy hatalmas veszélyt jelenthet nemcsak mindkettőjük művészetére, de ránézve különösen, mert kiderülhet, hogy festményeinek java része nem is az ö ötletét, vagy ügyességét dicsőíti. Hogy mentsék hírnevüket, elhatárolódtak egymástól, mindenki folytatta a saját kis sunyi “munkásságát”.
Az egymással szimbiózisban élő életművész magára maradt. Amíg együtt voltak, volt férjem költőnek, festőnek kiáltotta ki magát, alkotótársa pedig zenekar-vezetőnek, zeneszerzőnek, később dalszövegírónak, végül festőnek, legújabban pedig írónak is. Ki ki a maga módján próbálta folytatni munkáját, állandó harccal, visszafojtott dühvel és apróbb-cseprőbb bosszúkkal, lejáratásokkal, amely harc nem maradt abba még volt férjem halálával sem. Sőt, halálával a harc, a megalázás már azok irányában indult, akik valaha a volt férjemmel kapcsolatban voltak. Mindeközben a két alkotócimbora szerette egymást, szükségük volt egymás pozicionálására, mert eme harc nélkül egyikőjük sem tudott fennmaradni. Összefonódásuk oly mélységekig hatolt be és határozta meg munkásságukat, hogy önállósodásuk pillanatában mindketten hatalmasat zuhantak.
Mindeközben jómagam és nővérem, aki egyben a volt férjem alkotótársának felesége is, tehetetlenül néztük, mi történik velük, velünk. Arról nincs tudomásom, nővérem mennyit tudott a köztük dúlt harcok valódi okairól, azt azonban merem állítani, hogy az utóbbi időben bizonyára tudomást szerzett róla, hisz ő vált párjának alkotótársává, tehát ismerheti a belső dörgéseket s minden erejével igyekszik jóvátenni a múlt ballépéseit. Eme törekvéstől függetlenül, mivel a volt férjem halott, a halhatatlanság és a termékenység szimbóluma kibontakozásának útjában én állok, az ellen pozíciót én egyedül kezdtem képezni, legalábbis egy ideig. S eme ellenség leküzdése érdekében kezdődtek az irodalmi művek megfogalmazása.
Érdekesek közös alkotásaik: az egyik könyvük az én kéziratomon alapul, amelyet ugyan elolvastak, de nemigen értettek meg.
Kéziratom témája, célja nem a stílusteremtés volt – ahogyan azt az interpunkciók keverésével készült alkotásomról gondolták (ez a stílusjegy már a XX. Század legelején megjelent a világirodalomban), hanem magának az alkotás pillanatának körülírása az összes felszökkenő, cikázó, utolérhetetlen gondolattal, a pillanatnyilag átélt félelmekkel, megoldásokkal, az alkotás idején, önmagammal folytatott monológ vagy éppen párbeszéd... az impulzusok leírása, maga az írógép, a toll játéka alkotás közben… A kéziratom náluk maradt, megőrzésre: ezt megelőzően gondolkodtam a kiadásán, de rájöttem, hogy nem lehet kiadni: ha fénymásolat készül róla, veszít erején, ha nyomdába kerül, még inkább, hiszen a véletlenül a sor felé ugró “e” betűnek is fontos szerepe van, ennek eseményét rögtön a bekövetkezését követően leírtam, hozzáfűzve esetleges jelentőségét is… Ezt nem lehet stílusteremtésnek nevezni, legfeljebb kísérletnek… Egy nem alkotás alkotásának kézirata került ki a kezem, tollam alól, írógépemből…
Egy másik könyvükben már megtiszteltek azzal, hogy az egyik kulcsfigurája lettem: egy becsületes, ártatlan, tanácstalan, gyermekies lány, akit legalább négyen megerőszakolnak, majd a végén felakasztja magát. Figurám végigsuhan az egész könyvön, több ismerősömnek, bensőséges barátomnak, akiket csak felületesen ismertek, szintén végzetes sorsot írtak elő – ahogyan azt megálmodták, vágyták, kívánták.
Mindezen tények, bármennyire is megalázóak rám nézve, vállalom, hogy rólam szólnak.
Remélem, hogy a jövőben már nem ihletem meg őket, és tőlem, alakomtól mentes alkotások kerülnek ki tollukból és ecsetükből.
A fent leírt munkásság csak arra világít rá, hogy volt férjem alkotótársa a mindennapos létfenntartási küzdelmében, a művészet területén felismert hiányosságok ismeretében döntötte el, hogy az alkotók pályáján marad, ámbár velejéig társasági ember, szervező és üzletember, akinek az önként választott életpályájának betöltésére nem volt esélye.
Gazdag, tartalmas és tragikomikus életének tárházát egyik alkotásában sem aknázza ki, ő is, mint a volt férjem, saját magával, saját meglátásával foglalkozik csupán, s azokat, akik többet tudnak róla, a föld alá kívánja, de nagyon. Kár, mert az élete csupa regény.
Nem gondolom, hogy ezen, évtizedeken át elhallgatott tények feltárásával a szétosztogatott, széttékozlott, akár destruktív, akár építő jellegű ötleteimet, írásaimat a rend jegyében vissza kellene szereznem, inkább felszabadulást, fellélegzést remélek tőle. Abban reménykedem, hogy eme tehermegválást követően újra önmagam lehetek, vállalhatom felvillanásomat, megjelenésemet vagy éppen hallgatásomat, rejtőzködésemet és – az annyira vágyott egyszerűségemet. Reménykedem, hogy a sok sunyi adok-veszek-elveszek kereskedelmi alkotótábor tagjai ráeszmélnek a maguk valódi értékére, s végre azt kezdik művelni, amihez valóban értenek – és ezt minden keserű mellékíz vagy gúny nélkül írom. Csak eme tisztánlátást követően válok képessé valóban önmagamat megmutatni, az összes sérülékenységemmel együtt, új erővel megszületni, másképp, nyíltan. Őszintén kívánom gyakorolni azt a mesterséget, amely oly gazdagságérzetet ad, és mentes mindennemű anyagiasságtól. További munkásságom létjogosultságát éber figyelemmel követem, mivel sem intézményi, sem intézményen kívüli oktatásban nem vettem részt, ezért a csiszolásokra feltétlen szükségem van.
Nyílt levelem tartalma kicsit bővebb lére eresztve, részletesen, képletesen leírva ugyan több könyvbe beleférne, de nem kívánok mélyrehatóan foglalkozni vele, egyrészt, mert ezen tények nem bírnak olyan erővel, hogy továbbgörgettessék, bulvár-könyvek kiadásához nem járulok hozzá: nagyobbra becsülöm annak a csavargónak az életét megírni, akinek az arcára rajzolódik tartalmas nincstelensége, vagy az értelmetlenséggel küszködő, tenni akaró fiatalt a modern karrierista humanista szervezetekben, mint a kényelmes, tágas lakásokban éldegélő, híreket, életeket, valóságot kacifántosan és önigazolóan kitalálókat és leírókat, akik kíméletlenül csűrik-csavarják mind szavaikat, úgy gondolataikat, hogy a végső céljukat elhomályosítsák, s ami nem más, mint önmaguk tökéletességének hirdetése.
Végezetül határtalan köszönettel tartozom néhány csendes megfigyelőmnek, támogatómnak: Két alkotóismerősömnek, akik közül az egyik nyugtázva elfogadta a munkásságát érő kemény bírálatomat, s írásom felé kerekedve nem a rosszat, hanem a jót látta benne, ami végső soron a célom volt; a másik többször megkísérelte, óvatosan, félőn, hogy - önfejűségem ellenére - elcsalogasson az Újvidéki Bölcsészkar Magyar Tanszék hallgatói közé. Köszönettel tartozom a Magyar Tanszék akkori tanári kara egy részének, akik üzeneteikkel úgyszintén bátorságot igyekeztek önteni belém, s jómaguk is úgy tartották, hogy hallgatóik között van a helyem. Több irodalmi szerkesztőnek, lektornak is hálás vagyok számos kísérletükért, hogy a felszínen maradjak, személyeskedéstől mentes hozzáállásuknak, objektivitásuknak köszönhetően sokat változott kifejezőképességem és fogalmazásom. Mégis, két csendes gyermekkori szomszédhoz szól legmélyebb hálám: gyermekkori szomszédom szótlan, kétkezi kézfogásaiért minden egyes cikkem megjelenésekor és feleségének, annak a nagy asszonynak, aki gondterhelt tekintetével figyelte fejlődésemet, s akit csak a családom iránt táplált tisztelete és tapintatossága tartott vissza attól, hogy többet nyújtson.
Budapest, 2010. februárja
Avagy a Középszerűséget keresve
“Néhány embernek több évtizedre van szüksége ahhoz, hogy lássa, kik és mennyire szerették. Fiatal korukban inkább a valós vagy vélt ellenfél felé szegezték tekintetüket s védekeztek akkor is, amikor senki nem támadt rájuk. Miután átfut rajtuk a felismerés, alázattal gondolnak mindazokra, akik csendes barátaik voltak, és akiket a harc kedvéért elsöpörtek maguk mellől, s szégyenkezve gondolnak ellenfeleikre, amiért többet foglalkoztak velük, mint barátaikkal…” – részlet Imafüzetemből.
“Mindennek megvan a maga helye és ideje. A botrányhősök a pillanatnyi élményt adják el, néha annyiért, amennyit megérnek, néha sokkal többért: de az effajta áruk általában az ártatlanokat bélyegzik meg, egész életükre, csak ha nem akad valaki, aki a takarító szerepét ölti magára. Az értékes megbotránkoztatások felett az idő nem múlik el, s emberi értékrendeken alapulnak.” – részlet a Botrányhősök gondolatsoraimból.
Nyílt levél a csekély véleményformálókról és előítélet-alakítókról, akik sajátjuknak tekintik nem csak az át nem élt valóságot, de a kétségek nélkül alkalmazott alkotói termékenységet:
Napokig a besötétített szobámban üldögéltem, azon töprengve, mit tegyek azzal a rengeteg időmmel, amellyel hirtelen szemben találtam magam, amikor rájöttem, hogy nem a számtalan szabad másodperc az, amellyel nem tudok mit kezdeni, hanem én saját magam. Lassan kirajzolódott valódi vágyam, az egyfajta tartozásom, vezeklésem azoknak, akik valaha megismertek, azokról, akik életem folyamán formáltak engem. Megfogalmazódott bennem, hogy itt a pillanat, amikor a végtelennek tűnő hallgatásomat meg kell törnöm, mert a hallgatásomból fakadó értelmetlenségeknek sokkal mélyebb és veszélyesebb következményei lehetnek annál, mint amelyet akkor véltem, amikor hallgatási fogadalmat tettem.
Évek óta azon meggyőződésemben és vakhitemben éltem, hogy egy kicsit felkavarom a suttyó, tökéletesen megfogalmazott és elképzelt, de kivitelezhetetlen elméletekkel és ékesszólással teletűzdelt, alpári indíttatásból mozgatott, egy helyben toporgó miliőt, egyben fenntartsam gyermekemet és megőrizzem megmaradt emberi méltóságom utolsó maradványait.
Valamivel több időbe tellett, hogy rájöjjek, az engem körülölelő légkör egy tapodtat sem változott, gyermekem felnőtt, emberi méltóságom utolsó porcikáját pedig sikeresen megrágták a sikerhajhász kopók, művészeti alkotásnak nevezett különböző kiadványaikban.
Fel kellett nyitnom a szemem anélkül, hogy a megbocsátás rózsaszínű szemüvegét az orromra tegyem, mert azt az időt élem, amikor kezdek képtelenné válni egy előre kiszámítható szerep szerint viselkedni vagy gondolkodni, nem tudok szemet hunyni a tőlem is függő események felett. Abban a korban vagyok, amikor már nem hallgathatom el, ki mily módon alakított mind engem, mind a rólam alkotott képet, nem fordíthatom el arcom, sőt, tekintetemet sem süthetem le. Az az időszak érkezett el, amikor le kell számolnom mind önmagammal, mind a velem kapcsolatban állókkal azért, hogy a korábban akár rossz, akár jó viszonyok elködösített mivolta tisztává váljon. Ezáltal nem változtatok semmit a viszonyok minőségén, nem várom, nem remélem, hogy bármi gyökeresen meg fog változni. Csupán annyit kívánok elérni, hogy a helyére kerüljenek a dolgok, a rólam és a hozzám kötött emberek nevéhez fűzhető, oly előszeretettel alkotott vélemények mögött bujkáló alantas indítékok terítékre kerüljenek, ez által megvédvén azon sorstársaimat, akik emberségüknél fogva méltánytalannak tartják az efféle harcokat.
A közhelyes gondolat igazol, hogy az eseményekhez visszafordulni, -menni, azokat – egyszerű szóval illetve - visszacsinálni nem lehet, vállalom a történtekről, személyekről alkotott véleményemet, amellyel megkockáztatom, hogy túlontúl elmélkedőnek, önigazolónak és -magyarázónak, részletekbe menőnek és fölöslegesen nyakatekert, erkölcstelen felszólalónak bélyegezzenek, hisz olyan tabu témába vágok bele, amely az általános erkölcsi elvárásokkal szemben leplet ránt le olyan személyekről, akik a legközelebb álltak hozzám. Ennek ellenére igazoltnak látom írásom nyilvánosságra hozatalát, hisz szereplői nem megnevezett közszereplők, leírásuk közvetett, így azt remélem, hogy nem fogom megsérteni személyiségük védelmének jogát, az esetleg sérelmezőnek vélhető gondolatfonalaimat igyekszem a legdiplomatikusabb módon megfogalmazni. Célom nem a saját közvetlen környezetem leírása, hanem mindazon nyilvánosságra kerülő alkotások, fellépések leírása, amelyek közkinccsé váltak, s amelyeknek létrehozásában nem az alkotásokat fémjelző alkotó vett részt. Bármilyen banálisaknak tűnnek leírásaim, írásom célja nem személyes támadás, hanem annak az emberi tulajdonságnak mély megvetése, amely szellemi gyilkosságok áldozatainak bomlásnak induló hullahalmait hagyja maga után és bármennyire is kedveli a remélhetőleg kisebbségben levő művelője, dicsőítője és követője, nincs létjogosultsága. Ehhez párosul az a még a köz által is lenézett tulajdonság, amely akadályozza az egyetlen lehetséges utat a fejlődés irányában: a szellem, elme tunyasága.
Erre Kosztolányi Dezső, Oscar Wilde és még sorolhatnám hány író gondolatai, alkotásai is sarkallnak, az ő alkotásaikban vélem felfedni azokat a gondokat, amelyeket még a mai napig is észlelni lehet nem csak a társadalomban, de a társadalom- és tudatformálók, azaz a művészek és művészetek körében. Ezt azért szükséges megemlítenem, mert régebben megtisztelően Kafka-hoz, Thomas Mannhoz, vagy Örkény Istvánhoz hasonlíttattak, hiába vallottam be szégyenszemre, hogy az első írásom megjelenése előtt sem, de utána sem foglalkoztam ezen lángeszmék munkásságával, a saját és az ő gondolatvázolásuk közötti hasonlatosságot a véletlennek vagy éppen a hasonló sorsnak, alkatnak írhatom.
A rólam keringő elbeszélések valójában nem mások, mint a velem ritkán találkozó, de annál erőteljesebben véleményezők buzgó, értelmetlenül kifinomult és öncélú alkotása. Múzsája, azaz fizikai-szellemi értelemben, fenntartások s kétségek nélkül imádott istennője nem voltam és nem is kívántam lenni egyetlenegy alkotónak sem, az effajta imádatot mélységesen megvetem, mint ahogyan minden mértéktelenséget. Az együgyűséget sem vállalom, azokat a végtelenül unalmas dícséreteket, vállveregetéseket, quasi-védelmezéseket és lesajnáló-elismeréseket övező játszópajtási szerepet. Amire mindig áhítoztam, oly nagy ámulatot és keserves irigységet ébresztett bennem nem más, mint maga a középszerűség, a maga könnyedségével, játékosságával, építő jellegével, csipkelődésével és szabadságával együtt.
Egyetlenegy álmomban sem fordult meg, hogy kétségek és ellentétességek fogják körülövezni jelenlétem, hogy ennyiszer kerülök a nyilvánosság kereszttüzébe, a “titkos társaságok ebédjeinek és vacsoráinak” titulált üzleti összejöveteleken elhangzott ördög és tündérmesék áldozata, hősnője vagy maga az ördöge leszek, ennyi meghurcoltatás és lejáratás alanyává válok, miközben a titkos műhelyemben létrejött, ide-oda küldözgetett írásaim, szemszögemből eseményektől gazdag életem egyre másra napvilágra kerülnek. Ámbár szerettem a tündérmeséket, soha nem tartottam magam másnak, többnek annál, mint ami voltam: pimasz kamasz, és ami ma vagyok: csendes szomszéd. Érdekes megemlítenem, hogy ugyanazok a titkos társaságok tagjai, akik részben barátok, részben üzlettársak, soha nem kerestek fel engem, ugyanis a rólam elhangzott mese, lefestett kép kielégítette a társaság kíváncsiságát és kitöltötte üres, tartalmatlan életét. Annak viszont már régóta örülök, hogy létezik egy vajdasági író, aki felismeri stílusomat, érzi írásom zamatát, még akkor is, ha más név alatt jelenik meg, sőt , még abban az esetben is, ha egy méltányolt művész neve fémjelzi az írást. Ez jelent valamit. Ennél többre nem is áhítoztam.
Miközben ezen sorokat írom, szobám sarkából hűséges kutyám lesi minden mozdulatom, egyre-másra ki akar szabadítani ebből az önként vállalt börtönből, amelyben részben kényelmesen, részben aggodalmakkal telten élek.
Néha felszólal a szobám másik sarkában szorongó, varrógépre helyezett ketrecben búsan üldögélő papagáj-pár is.
Gyermekem a nagymamámtól eltanult szegénykonyha eredményeinek ízeit falja; egyre piheg, pislantása egyre nehezebb: a békesség zamata ismerős neki, megnyugvást és álmot hoz a szemére.
Mindennek annyi a jelentősége, hogy az olvasó - akinek ismeretlenül és hálával köszönöm érdeklődését és figyelmét - érezze, mennyire nem térek el, mennyire nem vagyok más, mint a többi, 40 év körüli asszony, aki ezidáig mérhetetlenül büszke és elégedett volt egyszerű, versengés nélküli életére, halhatatlanságra vagy becsnévre nem vágyott.
Amíg minden erőmből azon voltam, hogy kimaradjak az öklözésből és hiúságon alapuló elmefuttatásokból, körülöttem annál inkább dúlt a ki mond nagyobbat verseny, amely addig nem foglalkoztatott különösképpen, amíg nem jutott el hozzám, hogy rólam szólnak eme regék, rólam, aki visszavonultan élek több, mint egy évtizede. Türelmem, kitartásom, a jobb időkbe vetett hitem volt az, amely átsegített azon nehéz időkön, amikor könnyedén felverhettem volna oly módon a port, hogy még a mai napig is köhöghettünk volna tőle. Ismerőseim, barátaim, rokonaim jóindulatúnak álcázott, az engem meghatározó “csinos, de sajnos, nehéz eset, ugyanis ostoba és agy-, ideg- elmebeteg” jelzővel előre megvédték magukat tőlem úgy, hogy megkérdőjelezhetővé tették jövőbeni felszólalásom elfogadhatóságát vagy valódiságát. Csak egyre nem számítottak: az eredeti írás, gondolatok, amely jó helyen, jó időben jelenik meg, mindent el tud söpörni, ráadásul mindezt teljesen egyedül, alkotótárs vagy támogató, véleményező nélkül teszem. Vajon melyik felszólalónak adatik meg ekkora fokú önállóság?
S míg csendes, megszólalásomra felkészült jóindulatúnak nem minősíthető megfigyelőim rángatózva, választ előre elkészítve lesik, mikor ragadok tollat, megnyugtatom őket, hogy nem mondok nagyot, csak az igazat. Nehéz harcok, diplomáciai taktikák árán jutottam el annak a békességnek a szintjére, amelyen mára a legegyszerűbb, legtartalmatlanabb életnek jelentéktelennek tűnő valós eseményeit jellemzően, jellemteljesen, új szemszöget feltárva le tudok írni, azonban ezt a kincset megtartom magamnak. Amit szétosztogattam, ezek a következők voltak:
Néhány kedves, megértő barátomnak
áttekintésre, véleményezésre adtam át írásaim vázlatát, amely később – engem, és a az általam kért szemtől-szembeni véleményezést kikerülve - a saját nevük alatt jelentettek meg. Érdekes, hogy egynéhány közülük még akkora fáradtságot sem vett magának, hogy átfogalmazza gondolataimat, amivel nem tudom, hogy hízelegni kívánt-e nekem vagy inkább csak saját alkotóképtelenségét akarta nyilvánvalóvá tenni. Szerencsére, ezek a barátok közül csak egy vagy kettő maradt a pályán, akik ráadásul teljesen más irányban kezdték fejleszteni meglátásukat és leírókészségüket, amellyel úgymond bizonyíthatóvá tette az akkor elkövetett plágiumukat. Nem kérek elégtételt, sem elnézést. Tudják, tudom, s ennyi.
Mivel a pályán nem maradók süllyesztőbe vesztek, csak arról az egyről szólnék, aki önmagában bátortalan és velejéig bizonytalan, remegő és reszkető volt, novelláinak képlékenysége és zamata kis kanyart hozott az akkori vajdasági újság- és novellaírásban. Elismerem széleskörű műveltségét, csekély csínytevését inkább alkotói krízisének írnám; egyenességét, önmaga vállalását erősen megkérdőjelezem, mert miután írásaink megjelentetését követően mindkettőnket plagizálással vádoltak, neki csupán annyi bátorsága volt, hogy szemtől szemben elnézést kérjen tőlem. Egy feszültségoldó, kötetlen kis beismerő vallomással helyre lehetett volna tenni a dolgot, amely esetben még én is, a meglopott, esetleg nevethettem volna az egészen. De nem ez történt: ez az alkotó többször keresett fel telefonon, hogy együtt írjunk meg néhány ránk bízott újságírói feladatot. Többször utasítottam vissza, s ma már igazán bánom, hogy ezt tettem, hisz nem láttam, hogy ennek a tehetséges embernek minden törekvése arról szólt, hogy alkotótársra leljen. S ámbár bánom akkori válaszomat, helyesnek tartom, hisz önfejűségem, pimaszságom oly mértékben erősödött abban az időben, hogy képtelen lettem volna egy közös alkotásra, barátomat pedig akkora kaliberű alkotónak tartottam, aki hozzám hasonlatosan nem hagyta volna, hogy én diktáljam a tempót. Manapság a közös alkotás mint lehetőség nem is létezik számomra.
Nem hagyhatom ki ama időszakomat sem, amikor kritikaírással bíztak meg. Sokáig töprengtem, elvállaljam-e a műfaj művelését, azonban hiúságom, hogy ötletgazdag vagyok, győzött. Néhány kritikát írtam csupán, s minden egyes kritikámmal egy újabb ellenségtábort szereztem magamnak. Valójában senki nem tudta, hogy írás közben tanulok, csiszolódok, és nem egy kiforrt, felkészült kritikussal állnak szemben, sem a bíráltak, sem az olvasók. Írásaimról, kritikáimról még szót fogok ejteni a későbbiek során is, hisz fejlődésem, ötleteim összefonódnak édesapámmal való viszonyommal, volt férjem munkásságával és nem kevésbé volt férjem alkotótársának termékenységével is.
A művészetek művelőinek van és volt egy olyan gyenge pontja, amelybe néhány írásommal sikeresen beletrafáltam, s ezzel végülis azt sikerült elérnem, hogy megutáljanak: a hiúság kérdését. Az utálkozásnak azonban semmi alapja nem volt, hisz írásaim javában nem kívántam személyeskedni, kifejezőkészségem nem forrt ki, azonban a gyakorlott olvasónak könnyen felismerhetővé válhatott, hogy fogalmazványommal a gyenge pontot akartam úgymond terítékre rakni, felboncolni, egy személyeskedéstől mentes cél érdekében. Az olvasók szűkebb rétegének sikerült ezt megérteniük, idővel rájöttek, hogy az, ami számomra nem jelentős, szóvá sem teszem. Aki, vagy ami már az ajkamon-tollam hegyén volt, akár rosszat, akár jót mondtam róla, számomra értéket képviselt. Ha ezt anno széles körben ismertettem volna, vagy valaki ama fáradtságot vette volna, hogy ezt megfogalmazza, talán könnyebb lett volna egy személytelen bírálat alá venni munkásságom. Túlontúl bonyolultnak tűnt ez akkortájt, s édesapám következő kioktatása is visszatartott attól, hogy elmagyarázzam magam: ha alkotni akarsz, ne magyarázkodj, majd mások magyaráznak. Ha pedig kritikával foglalkozol, magyarázkodj, mert ez a dolgod. Nem osztom véleményét.
Édesapámnak
sokat köszönhetek mind őszintén, mind szarkasztikusan. Kétségkívül egy összetett életvitelű, gondolkodású ember volt, aki vegyészi pontossággal az egyik kezével nyújtott, a másik kezével ugyanannyit elvett, továbblépésre vagy épp meghátrálásra nem adott esélyt, önállóságra és magányra tanított. Ritka beszélgetéseink csak néha szültek eredményt, minden közeledéseinkből jobbára viták keletkeztek, amelynek helyszínéről két sértett ember távozott, veszekedéseink alapja közeli vérrokonságunk, azaz édesapa-lány viszonyunk volt. Ha teszem egy szomszéd lett volna édesapám, sokkal többet tudtunk volna egymásnak nyújtani, kevesebb veszekedéssel és sokkal több észszerűséggel. Vitáink mélyén folyamatosan kettőnk kapcsolata állt, mert amíg én, mint a lánya édesapai mivoltát, felkészültségét, rátermettségét és alkalmasságát bíráltam, ő ez ellen hevesen ellenkezett és vitázott velem, s szeretettel-gyűlölettel egyaránt megtelítve adott olyan útmutatókat az élethez és alkotáshoz, amelyekhez magyarázatokat nem szőtt, így válaszolva iránta tanúsított, bonyolult viszonyomra. Ámbár többezer könyve volt könyvtárában, minden egyes könyve szentséget jelentett számára, ezért nem vehettem őket le a polcról előzetes engedély, vagy tanács nélkül. Legalábbis egy ideig. Olvasmányaim roppant érdekelték és egyáltalán nem volt biztos, hogy az aktuálisan olvasott könyvet milyen módon fogja nem-ajánlani nekem. Minden egyes könyvről véleménye volt, s a rólam alkotott véleményével elegyítve nemegyszer kimondottan nehéz helyzetbe hozott, szándékosan vagy anélkül összezavart, írónövendéket próbált formálni belőlem, ami egyrészt merevsége, eltökéltsége miatt, másrészt az alapvető rossz viszonyunk miatt lehetetlen volt. Amíg társaim, vagy akár nővérem Örkényt, Thomas Mann-t, Kafkát olvastak, számomra ők tabut jelentettek, mert édesapám véleménye szerint nem voltam elég érett ahhoz, hogy megértsem őket. Ezért is ért döbbenet, amikor korosztályom olvasottabb tagjai ezen írókhoz hasonlították írásaimat, elborzadtam saját magamtól, hisz édesapám szellemi ápolása és védelmezése pont azt sugallta nekem, hogy ők azok, akiktől óvakodnom kell, hiszen szerinte távol álltak érettségi fokomtól, nem voltak ajánlatosak nekem.
17 éves koromban kissé önállósultam véleményétől, megszereztem George Orwell 1984 c. könyvét, amelyet szégyellve olvastam, hisz tudtam, hogy a velem egyidősek már rongyosra olvasták, mégis örültem, hogy először mondhattam nemet édesapámnak, megszabadulhattam az értelmetlen, nem kért védelmezésétől, amelyet inkább béklyóként éltem át, semmint élveztem. Szerencsétlenségemre ugyanabban az időben következett be bennem az a törés, amely miatt a halálba kívántam menni, s amihez több köze volt a tiltott szerelemnek mint a feltételezett ideg-, elmebetegségnek vagy akár olvasmánynak. Édesapám, de a tágabb környezetem is – a valóságot a szőnyeg alá söpörve – ezt a törést hívták segítségül hogy igazolják képtelenségemet arra, hogy táptalajhoz jussak további szellemi fejlődésemhez.
Nővérem szerencsésebb volt, mert különbözött édesapámtól, szinte egymást kiegészítő szimbiózisban voltak, ezért is tudott lassú, kimért léptekkel fejlődni az irodalomelmélet terén, a beszélgetéseikből kiszüremlett részeket a másik szobából élvezhettem. Minden álszerénységet levetve, nekem tehetségem volt, amelyet senki sem vállalt egyengetni, sem ápolni, sőt, éveken át, ha lehetett, ezt a tehetséget vissza-visszaszögeltetették korlátoltnak minősített szellemiségemhez. Édesapám egyrészt azzal igazolta “védelmezésemet”, hogy kegyetlen az újságírók és írók harca és élete, másrészt attól tartott, hogy az akkor dívó neoizmusok robbanásig feszülő felhalmozódása felőröl, beleveszek. Sok hangnemben, sok stílusban szóltam: szándékosan, vagy épp tudattalanul kevertem a kifejezéseket a tájszólásokat, játszottam a szavakkal, mint egyetlen játékszerrel. Édesapám rosszalló véleményét rendszeresen nyilvánította ki: szerinte túlzott részletességgel foglalkoztam a rám bízott kérdésekkel, ezért szőrszálhasogatónak nevezett – ha az általa kedvelt alkotóban kivetnivalót találtam,volt amikor pedig egyenesen szófosónak titulált – ha a számára méltatlan alkotóban értékeset fedeztem fel s igyekeztem azt feltárni. Ehhez párosult hangnemem keresésének küzdelme, azonban soha nem akartam stílusteremtő lenni, mert bizonyos szempontból lealacsonyítónak és lekezelőnek láttam a stílusteremtés fogalmát, mert akkortájt úgy véltem, hogy az alkotást hétköznapi, elsajátítható mesterséggé alakítja, olyasminek nevezi, amelyet ha valaki sokáig gyakorolja, el tudja sajátítani.
Alapjainkban különböztünk egymástól: mélységesen elítéltem ama írásait, amelyekben különös, szinte az értelmetlenséggel határos kegyetlenséggel írta le művészet, igazságfeltárás fátyla mögé bújva az általa mélységesen megvetett, lenézett embereket, családokat, sorsokat. Sajnos, követői is támadtak, amellyel a megalapozatlan érzelmű, bizonytalan és tartalmatlan szószólóknak adott teret, a művészetet mint pajzsot használta alantas, visszafojtott indulatainak és véleménynyilvánításának ábrázolásához.
Elítéltem következetlenségét, amely a második novelláskötetének megjelenését követően vált szembetűnővé: az újságírástól, az életét jelentő munkájától elszakított, fizikai értelemben teljes kényelembe helyezett ember önállótlan fogalmazásában érezhető volt a tanulatlan, meseformáló lektor ötlete és nyers modora. Leírásaiban, amelyeknek mestere volt, azokat a kifejezéseket ejtette el óhatatlanul, hatásgyakorlás céljából, ügyetlenül, amelyek elütöttek modorától, és amelyeknek inkább a párbeszédben lett volna helyük. Művei java részében érezhető volt másik énjének erős ráhatása, ezért értékük erősen az elvárt minőségi szint alatt állapodtak meg: mind a témáját megindító indulat miatt, mind az indulatot körülölelő cselekmény, esemény leírásának csekélysége miatt, amelyet – mivel személyesen nem élte át – nem is tudott élethűen körülírni.
Ebben a látszólagos kényelemben folytonosan kereste azt a kis kuckót magának, ahol önmaga lehetett – a gondolataiban. Gyermekkori emlékezései voltak azok, amelyek megmaradtak, mert azokat csak ő látta, élte, érezte át, leírásaiba ritkán, vagy egyáltalán nem szólhatott bele senki, ebbe adott bele mindent, ami tőle telhetett, mert eme leírások, illetve emlékei mögé menekült a közvetlenül ránehezedő terhek és elvárások elöl, amelyet fizikai biztonsága és kényelme ellenében vállalnia kellett.
Több, mint egy évtizedébe került, hogy édesapám meglásson, nyugtázza helyemet és elismerje: az, hogy nem a szája íze szerint alkottam, nem jelentette, hogy rossz voltam, sőt, talán lehettem volna több is, ha jobb kezekben lettem volna. Buzdítása, támogatása azonban túl későn érkezett: már képtelenné váltam azon a hangon megszólalni, amelyet természetem diktált belőlem. Túl sok álcát kellett időközben felvennem, ezért oly módon és mértékben sikerült visszaszorítanom a bennem dúló képzelőerőt, hogy az majdnem elkorcsosult és számtalan rejtőzködési, védekezési réteget kellett levetkőztetnem, hogy újra lélegezni tudhasson. Többször próbáltam rávilágítani neki arra, hogy csak egyedül, csak ő maga tud gondolkodni és látni valamit, más szemével nézni, más tollával megírni azt, amihez még köze sincs, mint író, nem érvényesülhet, esetleg mint újságíró. Sikerült bebizonyítanom neki, hogy létezik az a szikra, amely a sok pislákolástól, oltási kísérlettől ugyan mind ritkábban ad magáról jelet, de mégsem szűnik meg.
Ámbár utolsó találkozásunkkor megsúgtam a fülébe egyszerűen fogalmazott iránta érzett legmélyebb és őszinte érzelmemet, amelytől boldoggá vált néhány pillanata, sajnálom, hogy élete során nem látta törekvésemet, nem hallotta vágyamat, hogy hű, de nem láncbavert tanítványa lehessek, akivel idővel, a bizalom alapkövein lefektetett, sziporkázó vitákat folytathattunk volna.
A rokoni kapcsolaton kívül volt még egy akadály, amiért soha nem sikerült termékeny beszélgetést lefolytatnunk, ez pedig az volt, hogy én egy íróról nem csak mint alkotóról, de emberről is szerettem volna vitatkozni, míg édesapám az írót teljesen elkülönülten tekintette emberi mivoltától: ezért tudta édesapám Hemingway-t eszményképévé választani, én pedig soha nem tartottam nagyobbnak Hemingwayt egy autodidakta riporternél, aki az alkotásával együtt önmagát is a megsemmisülésbe küldött.
Közvetlen környezetemnek
sok fejfájást okoztam, főleg azoknak, akik közszereplők voltak vagy a média, a szellemiség színterén végezték önként vállalt feladataikat. Mindvégig érthetetlen voltam, ennek oka csupán abban rejlett, hogy egyrészt ellentmondást nem tűrő mélységekig tudtam belemerülni egy-egy írásba, időnként frappáns megjegyzéseket tudtam fűzni hozzájuk, míg az engem nem érdeklő témákban vállaltam és érezhetővé, nyilvánvalóvá tettem teljes felkészületlenségem.
Önkényességem, dacom határtalan volt és ámbár a történtek valamelyest igazolják a válaszként, de nem önmagamból serkent tulajdonságomat, amelyet inkább védekezés gyanánt fejlesztettem ki önmagamban, és ezért nem szégyellem, de most már inkább megszabadulnék tőle. Ami miatt viszont lesütöm szemem és lángvörössé válnak még a füleim is, az, hogy képességemet nem formáltam, a részletes ismeretszerzés, tudásmélyítés mindvégig gyöngém maradt. Egyenlőtlen erőviszonyokból indultam a pályán, inkább olyan érthetetlen-éretlen földönkívüli voltam mindvégig, aki nem tudja elmagyarázni, körülírni azt, amit vél. Ez csupán részben igaz: létezett egy pont, ahol mindig megrekedtem: a parázs vita kialakulásának pontjánál, amikor érvelni kellett. Képtelenségem kizárólag abból eredt, mert túlságosan tiszteltem a tudásáért a velem vitázót, még akkor is, ha az illető érvelése nem volt beleilleszthető egyetlenegy feltárt és felismerhető, körülrajzolható és ezzel egyidejűleg megkérdőjelezhető alapra, azaz ha az érvelés csupán a személyeskedés táptalaján gyökerezett.
Emlékszem egy pillanatra, amikor az egyik legismertebb ékesszóló rokonom iránt mélységes megvetést éreztem, mert nem akarta elfogadni a középszerűség fontosságát, amellyel kapcsolatosan személyesen kerestem fel. Az akkori találkozásunkkor erélyesen kijelentette, hogy középszerűség nem létezik, az irodalmat nem lehet középszinten szeretni, mert azt vagy magas szinten művelik, vagy sehogy. Fölényességét a néhány évszázaddal ezelőtt divatban levő irodalomelmélet néhány jeles képviselőjére hivatkozva elméletileg sikeresen támasztotta alá, ezért gyakorlati válaszaimmal nem tudtam elérni semmit, indíttatásának csekélységét kor- és műveltségkülönbözőségünkből adódóan tiszteletlenségnek tartottam firtatni, csupán a megérzés sugallatát, az embertársaim egyenlő elismerését tudtam elméletvárával szembeállítani. Sajnos, nem tudtam a gyors párbeszédünk idején rákérdezni az olvasók igényeire, sem az általa idézett elmélkedők olvasókról alkotott véleményéről, beskatulyázásáról, de még arról sem, hogy hogyan válik egy olvasó felső szintű olvasóvá…
Rokonomat végül egy barátom győzte meg, egy másik látogatás során, hogy a középszerűségnek van területe és helye; ez a kedves ismerősöm töredelmesen bevallotta, hogy végig kellett hallgatnia rokonom személyeskedését és vagdalózását, amikor sarokba lett szorítva az összes könyvtártengernyi tudásával, mert amíg én képtelen voltam a szemtől szembeni vitákra, úgy olyan alapokkal tudtam felfegyverezni a barátomat, hogy minden egyes kutyaszorítóból elegánsan ki tudott kerülni. A rokonom meg lett győzve, barátom vörösödve vallotta be, hogy ezen győzelem nem volt áldozat nélküli, az áldozat pedig én voltam: merthogy rokonom végső elkeseredettségében kijelentette, hogy ő ugyan érti, és teljes mértékben elismeri a középszerűség fontosságát, és én voltam a körülményes, az, aki nem tudja, mit beszélek, semmit nem tudok normálisan körülírni. Így született megállapodás, s így született még számos más megállapodás is – rajtam, hibáztatásomon keresztül.
Ezen a ponton kívánnám üzenni neki, hogy barátom már régen elmondta négyszemközt folytatott beszélgetéseteket, bízott bennem, mert tudta, hogy ámbár lenézem az efféle megoldásokat, főleg ha egy olyan páratlan tudástárral megáldott elméből pattan ki, mint amilyen a Tied, mégsem fogok számon kérni, s utólagos megbánásodra sincsen szükségem. Több, mint húsz év múlott el azóta…
Azért nem kérek megbánást, mert már régen megbocsátottam, számomra fontosabb volt, hogy belásd azt, amit már a XIX század közepétől minden gondolkodónak be kellett volna ismernie, a középszerűség fontosságát. Fontos volt, hogy egy nagy elme ezt belássa, mert annak idején nem látták be, hogy pont ez a középszerűség szűrhette volna meg, akadályozhatta volna meg a XX. Században kezdődő és manapság uralkodó őrültséget, szellemi csekélységet és sírásra késztető életparódiát, amelyben élünk és amelyet előszeretettel előadunk, nap mint nap. Ezt az életcirkuszt már évszázadokkal ezelőtt kezdtük, most érte el tetőfokát, mégpedig pontosan azért, mert illetéktelen kezekbe kerültek azon tudományok, amelyek társadalom, emberformáló erővel bírnak, s amely a művészet szabad- és szabadságértelmezésével vegyülve okozhattak tragédiákat. A középszerűség lenézésével és el nem ismerésével közvetlen, bizonytalan alapokon fekvő híd képződött a gyorsan képzett, alacsony minőségű gondolkodásra képesek és a valódi értékeket tudományos alapon vizsgálók között. A manapság uralkodó káoszért, kedves rokonom, te is könnyen hozzájárulhattál volna, ha ott, helyben otthagytalak volna gőgöddel együtt. Gondolkodj el, hogy ezen cselekedetem minek írható: őrültségemnek-e, butaságomnak, jóindulatomnak vagy annak a meggyőződésemnek, hogy szégyellném lejáratásodat?
Végezetül szomorúan veszem tudomásul, hogy szűkebb környezetemben - a művészetápolók köréhez kísértetiesen hasonló módon - egy örökös fogalomzavar uralkodott: az újságíró-zsurnaliszta és az író fogalmának összezagyválása, keverése. Habár ezen két foglalkozás között látszólag ugyanolyan hasonlatosság van, mint amennyi különbözőség, melyből eredendően megadatott az a szabadság, hogy – amennyiben megjelentetünk – akármelyik meghatározás alá sorolhatjuk magunkat, a kettő csak ritkán párosul egy személyben – mert alkati különbözőség van közöttük. Egy újságíró nem lehet vérbeli újságíró, ha képzeletbeli világot ír le, az internet előtt ülve gyűjti információit, melyet követően saját meglátását fogalmazza meg egy-egy eseményről, anélkül, hogy annak hangulatát a helyszínen magába szívja, az esemény szereplőivel szemtől-szemben nem találkozik, míg az író erre teljesen fel van jogosítva. Volt férjem alkotótársának egyik meghatározó vonása pont eme zűrzavar ápolása, amely sajnos, még a nagy tudástárú rokonomnál is, és egyes újságíró-ismerősömnél is meghatározó jeggyé vált, szinte jellemző tulajdonsággá.
Zárógondolatként: amíg szűkebb környezetem egyes tagjaiban benne van a szunnyadó, irányvonalak nélküli teremtési szikra, amelynek felfedezésére, kibontakozására és virágzására nem adódik sem alkalom, sem esély, a többieknek felszólalási, érvényesülési lehetőségek sorakoznak pont eme szikra hiányában, ezért ismeretanyaguk rendszerezett, ám teremtőerejük zsenge; eme két ellentétes pólus mindvégig kísértetett és kísérteni fog bennünket mindaddig, amíg nem jövünk rá, hogy ki kell egészítenünk, oktatnunk, fejlesztenünk egymást anélkül hogy bárkinek bántódása esne, amíg nem vesszük észre, hogy egyek vagyunk. Sajnos, kevés esélyt látok erre, mert az eddig észlelhető együttműködés nem a másik fejlesztése volt, hanem inkább amolyan kizsákmányolásféleség vagy kitagadás.
Volt férjemnek
, kinek sorsa nem volt tragikusabb sem különb, mint amilyennek ő saját maga eltervezte, köszönöm a sok felhőtlen nevetést, a végletes megmagyarázhatatlanság megértését, a mély, visszaút nélküli sötétségbe való betekintést, a megrontásokat és a napi szinten érő halálközeli élményeket. Élete volt maga a művészete és fordítva. Számomra együttélésünk túlélés volt, amelyet válásunkat követően is kénytelen voltam folytatni. Mindezen kegyetlenségek és embertelenségek ellenére nem tudtam tőle könnyen elszakadni, hisz édesapámhoz hasonlóan amennyit elvett, annyit adott is. Ügyesen egyensúlyozott az adok-veszek játékban, kezelt, uralt mindaddig, amíg nem lépett életünkbe a harmadik, akinek őszintén és többet kellett adni, anélkül, hogy elvett volna és - nem lehetett felnőtt játékszabályok szerint játszani vele.
Szerencsésnek tekintem magam, amiért nem éltem át oly mélyen volt férjem tehetségét és nagyságát mint barátai, követői, alkotótársa, sőt, nem voltam közvetlen érintettje, de tanúja sem kivételes tehetsége kibontakozásának, hisz találkozásunkkor már a megérdemelt elismerésből táplálkozott. Azóta nem változott, nem fejlődött egy tapodtat sem, ismételte önmagát.
A korai elismerését követő szellemi öngyilkossága arra az egyetlenegy, teljesen személyes okra vezethető vissza, hogy nem tudott mit kezdeni sem önmagával, sem hiúságával, a hiúsága ellen folytatott belső harcában örökös győztes-vesztes pozícióban volt. Ennek megfogalmazását, értelmezését, győzelmes végét kívánta elérni, többre vinni, hiúan legyőzni hiúságát, és az elismerés fölé kerekedni. Ekkor aprózta el, áldozta fel önmagát, ama Kiáltványnak, amelyet a második világháborút megelőzően fogalmaztak meg az akkori francia-német-angol neoisták, szürrealisták, dadaisták, és amely Tristan Tzara nevéhez fűződik.
Volt férjemnek a Kiáltvány volt a bibliája, ebben a könyvben látta a megnyugvást, az önigazolását minden egyes tettéért, az önimádatának teljes jogosultságát, ezt a könyvet őrizte, lapozta, megjegyezte és követte vakon, mint más buzgó, mély vallású a szent könyvet: annak idején remegve, hosszú gondolkodást követően nyomta kezembe, s kérte, véleményezzem, mert nem tud elszakadni tőle. Sajnos, a kiáltványt oly módon fogalmazták meg, amellyel vitázni épp elmével nem lehet, vagy rendkívül elmésnek kell lenni ahhoz, hogy megdöntse (hisz a Kiáltvány önmagát is megdönti), mert összevegyül benne a személyes megszólaláshoz, világmeglátáshoz való jog és ugyanannak tagadása, a művészet, a létezés és ugyanakkor a megsemmisülés igazolása is. A kiáltványnak elmondhatatlan hatása volt rám, s egyetlenegy dologra tanított meg: hogy hallgassak mindaddig, amíg nem teszem túl magam rajta, amíg nem találom meg a választ, a kiutat belőle.
Találkozásunkkor volt férjem egy időben ragaszkodott, de menekülni is kívánt ebből a közegből, erre kérte az engem megelőző szerelmét is, akinek minden kétséget kizáróan nagyon nagy hatása volt rá. Sem szerelme, aki szerintem az egyetlen, valódi szerelme volt, nem tudott választ adni neki, mint ahogyan annyian mások sem, akikkel a későbbiek során találkozott. Mint ahogyan a mély vallásúak, akik a szent könyvet vak hittel forgatják újra és újra, más könyveket kezükbe nem vesznek, így volt férjemnek is végzetévé vált a Kiáltvány. Mindketten tudtuk ezt, vitáink, nézeteltéréseink rám nézve mérgezőek voltak, mert válaszaimat “butusnak, korlátoltnak” nevezte, és ezzel el is intézte a feléje nyújtott kezet. Pedig más megoldás nem lehetett volna: az élethez szükséges a korlátoltság, az egyfajta meggyőzhetetlenség és cinizmus az olvasottakkal szemben. A teljesség szféráját végzetes vég nélkül nem lehet elérni: elmeborulás vagy halál következik be. Bárki megpróbálta megfogalmazni, ábrázolni a teljességet vagy éppen a semmit - kudarcot vallott, és ez így van rendjén, ezért szerintem hálásnak kell lennünk: gondoljunk bele, hogy valaki megfogalmazza ezek közül bármelyiket, és mi mind vakhittel hiszünk a leírtakban…
Volt férjem korai felfedezése magával vonzotta az akkori tizenévesek hadát, akik ki voltak éhezve valami újra, ami művészetet jelenthet, ugyanakkor szabadságot nyújthat nekik, neki pedig a kezében volt a Kiáltvány és önmagát – mindennemű alapos körültekintés nélkül –, mint a dadaizmus képviselőjének, szószólójának és egyetlen értelmezőjének kikiáltva elkezdte formálni, alakítani közegét, mély meggyőződéssel. Ehhez társultak az éjszakákba nyúló átfüstölt, ivott éjszakák, a jó cimborák hada, akik mélyen lenéztek mindenkit, aki nem tartozott hozzájuk. Dícséretesnek induló pályájának legbensőbb törése, tehetsége eltékozlásának első jelei ebben az időszakban kezdődtek. Az ezt az időszakot megelőző impresszionista képei voltak és maradtak azok, amelyek a legkevesebb vitát eredményezték, amelyek egyöntetűen mutattak a benne rejlő, kiforratlan tehetségére.
Műhelyében számos más alkotó, vagy éppen csak odatévedő barátja egy-egy összejövetelen készített “művét” is láthattam, amelyeket előszeretettel “javított”, dadaista-nihilista értelemmel ruházott fel, s később a saját nevével fémjelzett – megtehette, hisz szent könyve ezzel a joggal teljes mértékben felruházta.
Mindezen benyomások alatt, amikor komolyabbra fordult ismeretségünk, elhallgattam, a lánykoromban oly előszeretettel forgatott tollamhoz nem ragadtam, szobrokat, kollázsokat, szénrajzokat sem készítettem, ámbár ők hoztak megnyugvást és hasznosságérzetet nekem. A hallgatásom jogossága beigazolódott, mert a későbbiek során kiderült, hogy a korábban készített, vagy a kérésére gyorsan levázolt rajzaimat egy-két “javítással”, értelmezéssel aláírta, sajátjaként adta el. És megint csak ismételni tudom önmagam, hogy a maga nemében igaza volt, hisz a Kiáltvány erre feljogosította: ha akár egy ecsetvonással is beleszól más alkotásokba, joga van saját alkotásaként tekinteni más művére… Alkotótársa ugyanezen vonásokat még a mai napig is hordozza magában, mert mások gondolataiból, ötleteiből, életük szemérmes, oly könnyen meggyalázható részeiből merítkezve szerzi a termékenység jelzőt…
Szerencsésnek tekinthetek magamra, amiért unszolásának sem adtam meg magam, hogy írjak, jelentessek. Ugyanis idővel kiderült, hogy arról írhattam volna, ami neki ínyére van - azaz csakis róla...
Szerencsém volt, hogy elolvastam a Kiáltványt, hálás vagyok volt férjemnek, amiért megmutatta, kölcsönadta, mert láthattam, megtudhattam, hogy a művészet leple alatt akkora szabadságot enged meg magának mind ő, mind volt alkotótársa, amely akár egy másik ember (szellemi) (ön)gyilkosságához is vezethet, anélkül, hogy megbűnhődnének vagy büntetést szabhatnának ki rájuk.
Félelmem és aggodalmam, hogy a Kiáltványban megfogalmazott eszmék elfogadhatóvá válnak, beigazolódott, mert a napvilágra került alkotások, amelyekről az volt a vélemény, hogy alkotójuk végtelen ötletességgel bír, mégsem a valódi megálmodójuk nevéhez fűződik. Ha bárki a volt férjem követői közül vette volna azt a fáradtságot magának, hogy utánanézzen volt férjem valódi érdeklődésének, rájöhetett volna, hogy az az alkotás, amely róla nem POZITÍVAN szólt, nem belőle fakad. Csak azon művek az övéi, amelyek féktelen hiúságát, szeretet- és elismertségéhségét támasztják alá, valamint annak a festőnek a tanítását sugallják, aki még impresszionista korában foglalkozott vele.
Tehát az a rajz, amelyet a legjobb önarcképének kiáltottak ki, nézzenek csodát, egy Anna nevezetű lány rajzolta, szeretettel, Tibornak.
Volt férjem alkotótársának
Jelen írásommal valószínűleg a legtöbbet neki fogok adni, vele szemben fogok a legkeményebb hangon megszólalni, ámbár – ugyanúgy, mint volt férjem esetében is – vegyes köszönettel és hálával tartozom neki.
Minderre azért van szükség, mert azt a saját maga által is felismert és nevén nevezett köldökzsinórt, amely közte és a volt férjem között köttetett, elszakadjon, továbbá elszakadjon az a köldökzsinór is, amelyet a későbbiek során akaratom ellenére hozzám fűzetett. Azt a köldökzsinórt, amelyet nővéremmel együttesen, ezzel a csendes, művelt és bölcs asszonnyal megalkottak, nem kívánom elszakítani, a nővérem iránt, néha bizonytalanságba torkolló, de mély tiszteletem miatt.
Volt férjem alkotótársát a volt férjemhez a nagyon korai gyermekkori barátság kötötte, ő lehetett a szemtanúja felfedezésének is, amely valószínűleg akkor következett be, amikor a művészettel szemben még mérhetetlen tiszteletet és alázatot érzett, a tanulóasztal mögött ülve. Azonban látva barátja tehetségét és hallván naiv, át nem gondolt unszolását, hogy “ha én tudok, tudsz te is” engedett a saját hiúsága kísértésének. S amíg volt férjem valóban grafikusnak készült, neki sem terve, előképzettsége de még szakmai kifinomultsága sem volt ahhoz, hogy azon művészetek előtt adózzon, amelyeket volt férjem művelt. Ettől függetlenül, ámbár eleinte bizonytalan volt, nem kívánt mélyrehatóan foglalkozni sem képző-, sem írásművészettel, életét a népzene kutatása töltötte ki, és underground zenekarának irányítása. Ő volt a volt férjem éjszakai bulijaiba rendszeresen betévedő barátja.
Megismerkedésünkkor csupán a zenekar tartotta össze kettejüket, a festő- vagy írásművészet terén nem akart érvényesülni, és ezeket a késztetéseket közvetlenségével és mesteri rögtönzéseivel kompenzált.
Azonban közbeszólt a háború, s mindenki mentette az irháját, ahogy tudta, - így ő is. Menekülésének egyedisége nem volt különb a többi menekülés egyediségétől, azonban az akkor dívott életérzés miatt vállalnia kellett és rá is érzett arra, hogy jó üzlet a saját image-nek kiépítésében. Sajnos, vagy szerencsére – ezt mindenki döntse el saját maga -, mivel sokan menekültek, nagyon gyorsan felejtésbe merült a menekültek nehézségének mérlegelése.
Az áttelepülést követően számos arcot öltött magának, ahogy azt a szükség pillanatnyilag diktálta: ha kellett, tanári végzettsége volt, néhanapján költő, ha pedig az elismertséghez vezető útnak, jó hírének jót tett, a valóságtól elrugaszkodva kellemes mesékkel szórakoztatta vagy éppen megbotránkoztatta jóindulatú közönségét. Miután a volt férjemmel mi is áttelepültünk, ők ketten karöltve indultak meghódítani az akkori Magyar underground erős korlátok és cenzúrák közé szorított és ellenőrzött, bátortalanul bontakozó területét.
Nagyon gyorsan rádöbbent a Magyarországon akkor még tiltólistán levő idegennyelvű szerzők alkotásainak átköltéséből, vagy éppen szóról-szóra történő fordításából eredő haszonra is: így adózott a dadaizmus oltárán. Volt férjem - habár ő sem volt ártatlan – elszörnyedt ettől a felismeréstől, mert ámbár keményen lopott ő is, ekkora szemtelenséget nem várt el a saját alkotótársától, hogy az angol szürrealista-dadaista-neoista költőtársak szóról szóra lefordított költeményeit a saját neve alatt megjelentessen. Volt férjem felismerte, hogy ez egy hatalmas veszélyt jelenthet nemcsak mindkettőjük művészetére, de ránézve különösen, mert kiderülhet, hogy festményeinek java része nem is az ö ötletét, vagy ügyességét dicsőíti. Hogy mentsék hírnevüket, elhatárolódtak egymástól, mindenki folytatta a saját kis sunyi “munkásságát”.
Az egymással szimbiózisban élő életművész magára maradt. Amíg együtt voltak, volt férjem költőnek, festőnek kiáltotta ki magát, alkotótársa pedig zenekar-vezetőnek, zeneszerzőnek, később dalszövegírónak, végül festőnek, legújabban pedig írónak is. Ki ki a maga módján próbálta folytatni munkáját, állandó harccal, visszafojtott dühvel és apróbb-cseprőbb bosszúkkal, lejáratásokkal, amely harc nem maradt abba még volt férjem halálával sem. Sőt, halálával a harc, a megalázás már azok irányában indult, akik valaha a volt férjemmel kapcsolatban voltak. Mindeközben a két alkotócimbora szerette egymást, szükségük volt egymás pozicionálására, mert eme harc nélkül egyikőjük sem tudott fennmaradni. Összefonódásuk oly mélységekig hatolt be és határozta meg munkásságukat, hogy önállósodásuk pillanatában mindketten hatalmasat zuhantak.
Mindeközben jómagam és nővérem, aki egyben a volt férjem alkotótársának felesége is, tehetetlenül néztük, mi történik velük, velünk. Arról nincs tudomásom, nővérem mennyit tudott a köztük dúlt harcok valódi okairól, azt azonban merem állítani, hogy az utóbbi időben bizonyára tudomást szerzett róla, hisz ő vált párjának alkotótársává, tehát ismerheti a belső dörgéseket s minden erejével igyekszik jóvátenni a múlt ballépéseit. Eme törekvéstől függetlenül, mivel a volt férjem halott, a halhatatlanság és a termékenység szimbóluma kibontakozásának útjában én állok, az ellen pozíciót én egyedül kezdtem képezni, legalábbis egy ideig. S eme ellenség leküzdése érdekében kezdődtek az irodalmi művek megfogalmazása.
Érdekesek közös alkotásaik: az egyik könyvük az én kéziratomon alapul, amelyet ugyan elolvastak, de nemigen értettek meg.
Kéziratom témája, célja nem a stílusteremtés volt – ahogyan azt az interpunkciók keverésével készült alkotásomról gondolták (ez a stílusjegy már a XX. Század legelején megjelent a világirodalomban), hanem magának az alkotás pillanatának körülírása az összes felszökkenő, cikázó, utolérhetetlen gondolattal, a pillanatnyilag átélt félelmekkel, megoldásokkal, az alkotás idején, önmagammal folytatott monológ vagy éppen párbeszéd... az impulzusok leírása, maga az írógép, a toll játéka alkotás közben… A kéziratom náluk maradt, megőrzésre: ezt megelőzően gondolkodtam a kiadásán, de rájöttem, hogy nem lehet kiadni: ha fénymásolat készül róla, veszít erején, ha nyomdába kerül, még inkább, hiszen a véletlenül a sor felé ugró “e” betűnek is fontos szerepe van, ennek eseményét rögtön a bekövetkezését követően leírtam, hozzáfűzve esetleges jelentőségét is… Ezt nem lehet stílusteremtésnek nevezni, legfeljebb kísérletnek… Egy nem alkotás alkotásának kézirata került ki a kezem, tollam alól, írógépemből…
Egy másik könyvükben már megtiszteltek azzal, hogy az egyik kulcsfigurája lettem: egy becsületes, ártatlan, tanácstalan, gyermekies lány, akit legalább négyen megerőszakolnak, majd a végén felakasztja magát. Figurám végigsuhan az egész könyvön, több ismerősömnek, bensőséges barátomnak, akiket csak felületesen ismertek, szintén végzetes sorsot írtak elő – ahogyan azt megálmodták, vágyták, kívánták.
Mindezen tények, bármennyire is megalázóak rám nézve, vállalom, hogy rólam szólnak.
Remélem, hogy a jövőben már nem ihletem meg őket, és tőlem, alakomtól mentes alkotások kerülnek ki tollukból és ecsetükből.
A fent leírt munkásság csak arra világít rá, hogy volt férjem alkotótársa a mindennapos létfenntartási küzdelmében, a művészet területén felismert hiányosságok ismeretében döntötte el, hogy az alkotók pályáján marad, ámbár velejéig társasági ember, szervező és üzletember, akinek az önként választott életpályájának betöltésére nem volt esélye.
Gazdag, tartalmas és tragikomikus életének tárházát egyik alkotásában sem aknázza ki, ő is, mint a volt férjem, saját magával, saját meglátásával foglalkozik csupán, s azokat, akik többet tudnak róla, a föld alá kívánja, de nagyon. Kár, mert az élete csupa regény.
Nem gondolom, hogy ezen, évtizedeken át elhallgatott tények feltárásával a szétosztogatott, széttékozlott, akár destruktív, akár építő jellegű ötleteimet, írásaimat a rend jegyében vissza kellene szereznem, inkább felszabadulást, fellélegzést remélek tőle. Abban reménykedem, hogy eme tehermegválást követően újra önmagam lehetek, vállalhatom felvillanásomat, megjelenésemet vagy éppen hallgatásomat, rejtőzködésemet és – az annyira vágyott egyszerűségemet. Reménykedem, hogy a sok sunyi adok-veszek-elveszek kereskedelmi alkotótábor tagjai ráeszmélnek a maguk valódi értékére, s végre azt kezdik művelni, amihez valóban értenek – és ezt minden keserű mellékíz vagy gúny nélkül írom. Csak eme tisztánlátást követően válok képessé valóban önmagamat megmutatni, az összes sérülékenységemmel együtt, új erővel megszületni, másképp, nyíltan. Őszintén kívánom gyakorolni azt a mesterséget, amely oly gazdagságérzetet ad, és mentes mindennemű anyagiasságtól. További munkásságom létjogosultságát éber figyelemmel követem, mivel sem intézményi, sem intézményen kívüli oktatásban nem vettem részt, ezért a csiszolásokra feltétlen szükségem van.
Nyílt levelem tartalma kicsit bővebb lére eresztve, részletesen, képletesen leírva ugyan több könyvbe beleférne, de nem kívánok mélyrehatóan foglalkozni vele, egyrészt, mert ezen tények nem bírnak olyan erővel, hogy továbbgörgettessék, bulvár-könyvek kiadásához nem járulok hozzá: nagyobbra becsülöm annak a csavargónak az életét megírni, akinek az arcára rajzolódik tartalmas nincstelensége, vagy az értelmetlenséggel küszködő, tenni akaró fiatalt a modern karrierista humanista szervezetekben, mint a kényelmes, tágas lakásokban éldegélő, híreket, életeket, valóságot kacifántosan és önigazolóan kitalálókat és leírókat, akik kíméletlenül csűrik-csavarják mind szavaikat, úgy gondolataikat, hogy a végső céljukat elhomályosítsák, s ami nem más, mint önmaguk tökéletességének hirdetése.
Végezetül határtalan köszönettel tartozom néhány csendes megfigyelőmnek, támogatómnak: Két alkotóismerősömnek, akik közül az egyik nyugtázva elfogadta a munkásságát érő kemény bírálatomat, s írásom felé kerekedve nem a rosszat, hanem a jót látta benne, ami végső soron a célom volt; a másik többször megkísérelte, óvatosan, félőn, hogy - önfejűségem ellenére - elcsalogasson az Újvidéki Bölcsészkar Magyar Tanszék hallgatói közé. Köszönettel tartozom a Magyar Tanszék akkori tanári kara egy részének, akik üzeneteikkel úgyszintén bátorságot igyekeztek önteni belém, s jómaguk is úgy tartották, hogy hallgatóik között van a helyem. Több irodalmi szerkesztőnek, lektornak is hálás vagyok számos kísérletükért, hogy a felszínen maradjak, személyeskedéstől mentes hozzáállásuknak, objektivitásuknak köszönhetően sokat változott kifejezőképességem és fogalmazásom. Mégis, két csendes gyermekkori szomszédhoz szól legmélyebb hálám: gyermekkori szomszédom szótlan, kétkezi kézfogásaiért minden egyes cikkem megjelenésekor és feleségének, annak a nagy asszonynak, aki gondterhelt tekintetével figyelte fejlődésemet, s akit csak a családom iránt táplált tisztelete és tapintatossága tartott vissza attól, hogy többet nyújtson.
Budapest, 2010. februárja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése