Szerencsés péntek
33 éve dolgozik itt. Vándormadárként szállingózik egyik osztályról és emeletről a másikra. Jelenleg változatlan munkakörben, azonban a cég legmagasabb emeletén dolgozik, öt nővel körülvéve.
Évtizedek óta egyformán telnek napjai: kora reggel érkezik az irodába, egyik telefonhívást a másik követi, meeting a felettessel, kis szendvicsfogyasztás a szünetben, majd újra telefonmánia, találka a főnökével, aki szinte napi pontossággal hárítja rá saját munkájának nagy részét olyan módon, hogy Péternek csak a munkaidőn túl jusson arra ideje, hogy a saját ügyeivel foglalkozzon.
Az a pénteki nap is nyugisan kezdődött: szürkén múltak a percek, a telefonok felváltva sikítottak bele a billentyűzetek dobpergésébe. Péter egyik hívást a másik után fogadta, iratait a szekrény és az asztala között válogatta, s közben beszélt. Az utolsó beszélgetést követően több, mint két percen belül nem érkezett hívása, ezért gyorsan tárcsázott, hogy megelőzze ügyfeleit, minél több feladat végére pontot tehessen még a mai nap folyamán. És akkor érkezett a szokásos hívása a főnökétől: raportra kell mennie hozzá.
Kicsit elbizonytalanodott a hívás miatt, nem nagyon volt már kedve konzultációra menni, hisz péntek van, másrészt ez az utolsó munkanapja a kéthetes szabadsága előtt, minden ügyét be szeretné fejezni, hogy utána gondtalanul áztathassa magát az Adriai tengerparton. Azonban gyorsan úrrá lett magán és a szokásos „minden rendben lesz” arccal kiment az irodából. A folyósón a megszokott 10 percen át várta a liftet, amely időszakonként el-eltévedt két emelet között, mintha únná már a munkáját.
A konzultáció nem tartott öt percnél tovább, Péter negyed óra elteltével kissé ziláltan támolygott vissza irodájába. S bármennyire is erősnek tettette magát, nagyon gyorsan kibukott. Elmondta a kolléganőinek, hogy a főnöke kifogásolta kimenő telefonhívásainak a mennyiségét, azaz sokallják, legalábbis így mondta neki a főnöke. Péter nem tudta felfogni, mit sokall a főnöke a számlákon, hiszen ez a munkája, a telefon a munkaeszköze. Főnöke azonban azt közölte vele, hogy elvárja tőle, gazdaságosan végezze el feladatait, mert emmiatt, mivel Péter felettese, ő lesz kirúgva. Péter ezt végképp nem tudta megérteni: miért rúgnának ki egy főnököt egy alkalmazott miatt, aki ráadásul munkája miatt telefonál sokat. Miközben Péter a kolléganőinek taglalta az eseményeket, felvillant az irodai dolgozók között a lehetséges megoldás gyanúja: azért kezdték fűzni, hogy nehogy jól érezze magát a kéthetes tengerparti nyaraláson – legyen miért izgulnia még a tengeri fürdőzés közben is. Ezt a megoldást hallva kissé megnyugodott, rájött, hogy az effajta főnökös intézkedések zöme mögött valóban személyes indíttatás bújik.
Miután jól kibeszélte magát, Péter rendszerezni kezdte iratait. Íróasztala fiókjai már dugig tele voltak iratokkal, már csak az utolsó fiókban lett volna hely, amikor észrevette, hogy valami miatt az iratok nem férnek el benne. Belenézett a sötét fiókba, de nem látott semmit. Ismételten megpróbálta behelyezni az iratokat, de azok csak makacskodtak vele, nem akartak nyugodtan elfeküdni a fiók aljában.
Ekkorra már kezdte elveszíteni a türelmét, kihúzta a fiókot, és egy fekete női melegítővel találta magát szemben. Először meglepődött, majd hirtelen lázasan gondolkodni kezdett: kié lehet? Ki dughatta a bugyogóját a fiókjába? Amint felnézett az irodában, hirtelen eszébejutott, hogy a nadrág csakis azé a kolléganőjé lehet, akivel pár hónappal ezelőtt íróasztalt cserélt. Ez a váratlan fordulat kicsit kizökkentette a manipulációval előidézett lelkiismeretfurdalásból, azonban a nacival akkor sem tudott mit kezdeni, ezért felhívatta a kolléganőjét a földszintről, bizonyosodjon be, valóban az övé-e az edzőnadrág. A kolléganő telefonon keresztül még kizárta annak lehetőségét, hogy ő a fiókban hagyhatta volna a nadrágját, de miután szembesítették az öltözékkel, rá kellett jönnie, hogy a nadrág valóban az övé. Kitört az általános nevetés az irodában, a mulatság azonban nem tartott sokáig – legalábbis Péter számára. Még jóformán ki sem tudták élvezni a sorsnyújtotta humort, amikor Péter újból telefonhívást kapott – a főnökétől. Péter – most már védekezési lehetőségekkel felfegyverkezve, magabiztos léptekkel hagyta el az irodát, otthagyván a kolléganőket, derüljenek a nadrág projecten, akik rövid időn belül túltették magukat az ügyön.
Az iroda lassacskán lecsendesült, megszólaltak a billentyűzetek, mindenki a munkájába merült.
Péter fél óra múlva, az otthagyott csendre tért vissza. Az első két percben szótlanul ült, majd újra kezdett a telefonja csörögni. Körülbelül hat-hét hívást fogadott, majd amikor már nem bírta ki tovább a feszültséget, elmesélte a kolléganőinek, hogy a főnöke főnöke hívatta magához: statisztikailag kimutatták, hogy több kimenő hívása volt, mint a cég ügyfélszolgálatának. Péter először szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől, de eszébe jutottak a kolléganőktől kapott tanácsok, s beszólt a főnököknek: fedezi a hívásainak a költségeit. Erre a főnökei nem tudtak mit válaszolni, csak figyelmeztették, hogy figyelik a telefonhívásokat.
Hogy ismételten kibeszélhette magából a feszültséget, Péter megnyugodott. Igaz, most is kapott három újabb ügyet a főnökétől, de ezek után bármi történjen is vele, akkor is igyekezni fog, hogy mielőbb túllegyen rajtuk, legalább este 9-re otthon lehessen és elfelejtse az egész napot, évet...
Dél már elmúlt, de mielőtt nekilátott volna a munkájának, pihenésképpen kiment teát főzni. Mire visszaért, az évtizedeken át tartó, a robbanásig és véget nem érő veszekedésig fajuló helyzetet előidéző látvány várta: elveik mellett kitartó kolléganői irodai asztalaikat percek alatt restivé változtatták, a papírok felett és között majszolták az otthonról hozott elemózsiát: Péter orrát megütötte az egynapos, újramelegített magyaros gulyásleves és bableves kegyetlen keveréke, olyan, amilyet az ötödrangú kifőzdében lehet csak érezni valahol a Klinikák és a Népliget közötti metrómegállók táján, ami ingereket kelt ugyan, de nem minden esetben étvágyat. Péter érezte: itt a vég kezdete, még egy ilyen eset, s ma már nem tud dolgozni. De még mindig nem adta fel: határozottan kitárta az iroda összes lehetséges ablakát, amivel az egyik kolléganőt fagyhalálra ítélte.
A restiszag kezdte elhagyni a céget a tizennegyedik emeleti ablakokból, Pest fölött párás ködöt képezve, Péter pedig nekilátott megszervezni utolsó munkanapjának utolsó óráit. Hirtelen megcsörrent a telefonja, amitől visszarázódott a jelenbe. Egyik ügyfele kereste, s Péternek végre lehetősége nyílott arra, hogy ma először érezhesse, hasznos és valóban jó ember. A hölgy az után érdeklődött, sikerült-e Péternek lealkudnia cégük egyik szolgáltatásának árát. Péter boldogan közölte vele, hogy igen. A nő azonban nem hagyta sem magát, sem Pétert boldoggá tenni: kevesellte a sok izzadtság árán megszerzett kedvezmény mértékét, még a kialkudott érték felét is soknak tartotta. Péter a beszélgetést követően összeroskadva ült íróasztala mögött.
Csak az vígasztalta, hogy nemsokára már a tengerparton lesz feleségével s két gyermekével, messze ettől a helytől, ahol a szívnek és az észnek nincs értéke, de még értelme sem. És ismét egy telefonhívás rázta fel. Pihegve már, de felvette a kagylót. A túloldalon egy kedves hölgy érdeklődött az ügye iránt. Péter már kezdte elveszíteni a fonalat, de maradt még annyi ereje, hogy közölje a hölggyel „csak egy kis türelmét kérem, hadd vehessem elő az iratait még mielőtt megőrülnék…” S a mondat varázslatos volt. A telefon túloldaláról egy kitörő nevetés, majd számtalan elnézéskérés és nyugtató mondat hallatszott. Péter megkönnyebbült, a hölgy teljes mellbedobással megértően beszélt hozzá, s azt a hálás köszönetet kapta tőle, amiért ilyen körültekintően bánik ügyével, amelyet már régóta megérdemelt volna.
A nap a végére járt. Péter elrakta az iratait, ámbár ügyeinek még a negyedét sem oldotta meg. Az ablakhoz állt, s elgondolkodott, hogyan s mi legyen: itt van a temérdek befejezetlen project, otthon a családja várja, hétfőn már úton lesznek a tengerpart felé.
Hirtelen szétszakadva érezte magát. Ennél rosszabb nem lehetne – gondolta. De tévedett.
A rádióban a délutáni félórás hírek következtek, majd egy váratlan időjárásjelentés: Horvátországban, a tengerpartmenti városokban hó esik – júniusban! Az időjárásjós csodához mérte a jelenséget és elmondta, várhatóan még két hétig lesz ilyen hideg – pont addig, amíg Péter nyaralását tölti. Pétert végleg elhagyta az ereje: gondolataiban visszaforgatta az egész napot, életét: mit tett, hol hibázott, hogy még a több százezres nyaralásra sem fürdőruhát, hanem sílécet kell vinnie?
Végignézett a csendes, védtelen Budapesten, szemével átkarolta, lelkével átérezte a város gyengeségét…
Majd megrázta magát, kikapcsolta a rádiót, s mielőtt hazaindult volna, mosolyogva visszaszólt kolléganőinek:
- Holnap még bejövök - befejezem a munkámat.
A 14. emelet levegőjébe mintha belevegyült volna a nyugalmas tenger messziről odafújt, enyhe, sós illata.
33 éve dolgozik itt. Vándormadárként szállingózik egyik osztályról és emeletről a másikra. Jelenleg változatlan munkakörben, azonban a cég legmagasabb emeletén dolgozik, öt nővel körülvéve.
Évtizedek óta egyformán telnek napjai: kora reggel érkezik az irodába, egyik telefonhívást a másik követi, meeting a felettessel, kis szendvicsfogyasztás a szünetben, majd újra telefonmánia, találka a főnökével, aki szinte napi pontossággal hárítja rá saját munkájának nagy részét olyan módon, hogy Péternek csak a munkaidőn túl jusson arra ideje, hogy a saját ügyeivel foglalkozzon.
Az a pénteki nap is nyugisan kezdődött: szürkén múltak a percek, a telefonok felváltva sikítottak bele a billentyűzetek dobpergésébe. Péter egyik hívást a másik után fogadta, iratait a szekrény és az asztala között válogatta, s közben beszélt. Az utolsó beszélgetést követően több, mint két percen belül nem érkezett hívása, ezért gyorsan tárcsázott, hogy megelőzze ügyfeleit, minél több feladat végére pontot tehessen még a mai nap folyamán. És akkor érkezett a szokásos hívása a főnökétől: raportra kell mennie hozzá.
Kicsit elbizonytalanodott a hívás miatt, nem nagyon volt már kedve konzultációra menni, hisz péntek van, másrészt ez az utolsó munkanapja a kéthetes szabadsága előtt, minden ügyét be szeretné fejezni, hogy utána gondtalanul áztathassa magát az Adriai tengerparton. Azonban gyorsan úrrá lett magán és a szokásos „minden rendben lesz” arccal kiment az irodából. A folyósón a megszokott 10 percen át várta a liftet, amely időszakonként el-eltévedt két emelet között, mintha únná már a munkáját.
A konzultáció nem tartott öt percnél tovább, Péter negyed óra elteltével kissé ziláltan támolygott vissza irodájába. S bármennyire is erősnek tettette magát, nagyon gyorsan kibukott. Elmondta a kolléganőinek, hogy a főnöke kifogásolta kimenő telefonhívásainak a mennyiségét, azaz sokallják, legalábbis így mondta neki a főnöke. Péter nem tudta felfogni, mit sokall a főnöke a számlákon, hiszen ez a munkája, a telefon a munkaeszköze. Főnöke azonban azt közölte vele, hogy elvárja tőle, gazdaságosan végezze el feladatait, mert emmiatt, mivel Péter felettese, ő lesz kirúgva. Péter ezt végképp nem tudta megérteni: miért rúgnának ki egy főnököt egy alkalmazott miatt, aki ráadásul munkája miatt telefonál sokat. Miközben Péter a kolléganőinek taglalta az eseményeket, felvillant az irodai dolgozók között a lehetséges megoldás gyanúja: azért kezdték fűzni, hogy nehogy jól érezze magát a kéthetes tengerparti nyaraláson – legyen miért izgulnia még a tengeri fürdőzés közben is. Ezt a megoldást hallva kissé megnyugodott, rájött, hogy az effajta főnökös intézkedések zöme mögött valóban személyes indíttatás bújik.
Miután jól kibeszélte magát, Péter rendszerezni kezdte iratait. Íróasztala fiókjai már dugig tele voltak iratokkal, már csak az utolsó fiókban lett volna hely, amikor észrevette, hogy valami miatt az iratok nem férnek el benne. Belenézett a sötét fiókba, de nem látott semmit. Ismételten megpróbálta behelyezni az iratokat, de azok csak makacskodtak vele, nem akartak nyugodtan elfeküdni a fiók aljában.
Ekkorra már kezdte elveszíteni a türelmét, kihúzta a fiókot, és egy fekete női melegítővel találta magát szemben. Először meglepődött, majd hirtelen lázasan gondolkodni kezdett: kié lehet? Ki dughatta a bugyogóját a fiókjába? Amint felnézett az irodában, hirtelen eszébejutott, hogy a nadrág csakis azé a kolléganőjé lehet, akivel pár hónappal ezelőtt íróasztalt cserélt. Ez a váratlan fordulat kicsit kizökkentette a manipulációval előidézett lelkiismeretfurdalásból, azonban a nacival akkor sem tudott mit kezdeni, ezért felhívatta a kolléganőjét a földszintről, bizonyosodjon be, valóban az övé-e az edzőnadrág. A kolléganő telefonon keresztül még kizárta annak lehetőségét, hogy ő a fiókban hagyhatta volna a nadrágját, de miután szembesítették az öltözékkel, rá kellett jönnie, hogy a nadrág valóban az övé. Kitört az általános nevetés az irodában, a mulatság azonban nem tartott sokáig – legalábbis Péter számára. Még jóformán ki sem tudták élvezni a sorsnyújtotta humort, amikor Péter újból telefonhívást kapott – a főnökétől. Péter – most már védekezési lehetőségekkel felfegyverkezve, magabiztos léptekkel hagyta el az irodát, otthagyván a kolléganőket, derüljenek a nadrág projecten, akik rövid időn belül túltették magukat az ügyön.
Az iroda lassacskán lecsendesült, megszólaltak a billentyűzetek, mindenki a munkájába merült.
Péter fél óra múlva, az otthagyott csendre tért vissza. Az első két percben szótlanul ült, majd újra kezdett a telefonja csörögni. Körülbelül hat-hét hívást fogadott, majd amikor már nem bírta ki tovább a feszültséget, elmesélte a kolléganőinek, hogy a főnöke főnöke hívatta magához: statisztikailag kimutatták, hogy több kimenő hívása volt, mint a cég ügyfélszolgálatának. Péter először szóhoz sem tudott jutni a meglepetéstől, de eszébe jutottak a kolléganőktől kapott tanácsok, s beszólt a főnököknek: fedezi a hívásainak a költségeit. Erre a főnökei nem tudtak mit válaszolni, csak figyelmeztették, hogy figyelik a telefonhívásokat.
Hogy ismételten kibeszélhette magából a feszültséget, Péter megnyugodott. Igaz, most is kapott három újabb ügyet a főnökétől, de ezek után bármi történjen is vele, akkor is igyekezni fog, hogy mielőbb túllegyen rajtuk, legalább este 9-re otthon lehessen és elfelejtse az egész napot, évet...
Dél már elmúlt, de mielőtt nekilátott volna a munkájának, pihenésképpen kiment teát főzni. Mire visszaért, az évtizedeken át tartó, a robbanásig és véget nem érő veszekedésig fajuló helyzetet előidéző látvány várta: elveik mellett kitartó kolléganői irodai asztalaikat percek alatt restivé változtatták, a papírok felett és között majszolták az otthonról hozott elemózsiát: Péter orrát megütötte az egynapos, újramelegített magyaros gulyásleves és bableves kegyetlen keveréke, olyan, amilyet az ötödrangú kifőzdében lehet csak érezni valahol a Klinikák és a Népliget közötti metrómegállók táján, ami ingereket kelt ugyan, de nem minden esetben étvágyat. Péter érezte: itt a vég kezdete, még egy ilyen eset, s ma már nem tud dolgozni. De még mindig nem adta fel: határozottan kitárta az iroda összes lehetséges ablakát, amivel az egyik kolléganőt fagyhalálra ítélte.
A restiszag kezdte elhagyni a céget a tizennegyedik emeleti ablakokból, Pest fölött párás ködöt képezve, Péter pedig nekilátott megszervezni utolsó munkanapjának utolsó óráit. Hirtelen megcsörrent a telefonja, amitől visszarázódott a jelenbe. Egyik ügyfele kereste, s Péternek végre lehetősége nyílott arra, hogy ma először érezhesse, hasznos és valóban jó ember. A hölgy az után érdeklődött, sikerült-e Péternek lealkudnia cégük egyik szolgáltatásának árát. Péter boldogan közölte vele, hogy igen. A nő azonban nem hagyta sem magát, sem Pétert boldoggá tenni: kevesellte a sok izzadtság árán megszerzett kedvezmény mértékét, még a kialkudott érték felét is soknak tartotta. Péter a beszélgetést követően összeroskadva ült íróasztala mögött.
Csak az vígasztalta, hogy nemsokára már a tengerparton lesz feleségével s két gyermekével, messze ettől a helytől, ahol a szívnek és az észnek nincs értéke, de még értelme sem. És ismét egy telefonhívás rázta fel. Pihegve már, de felvette a kagylót. A túloldalon egy kedves hölgy érdeklődött az ügye iránt. Péter már kezdte elveszíteni a fonalat, de maradt még annyi ereje, hogy közölje a hölggyel „csak egy kis türelmét kérem, hadd vehessem elő az iratait még mielőtt megőrülnék…” S a mondat varázslatos volt. A telefon túloldaláról egy kitörő nevetés, majd számtalan elnézéskérés és nyugtató mondat hallatszott. Péter megkönnyebbült, a hölgy teljes mellbedobással megértően beszélt hozzá, s azt a hálás köszönetet kapta tőle, amiért ilyen körültekintően bánik ügyével, amelyet már régóta megérdemelt volna.
A nap a végére járt. Péter elrakta az iratait, ámbár ügyeinek még a negyedét sem oldotta meg. Az ablakhoz állt, s elgondolkodott, hogyan s mi legyen: itt van a temérdek befejezetlen project, otthon a családja várja, hétfőn már úton lesznek a tengerpart felé.
Hirtelen szétszakadva érezte magát. Ennél rosszabb nem lehetne – gondolta. De tévedett.
A rádióban a délutáni félórás hírek következtek, majd egy váratlan időjárásjelentés: Horvátországban, a tengerpartmenti városokban hó esik – júniusban! Az időjárásjós csodához mérte a jelenséget és elmondta, várhatóan még két hétig lesz ilyen hideg – pont addig, amíg Péter nyaralását tölti. Pétert végleg elhagyta az ereje: gondolataiban visszaforgatta az egész napot, életét: mit tett, hol hibázott, hogy még a több százezres nyaralásra sem fürdőruhát, hanem sílécet kell vinnie?
Végignézett a csendes, védtelen Budapesten, szemével átkarolta, lelkével átérezte a város gyengeségét…
Majd megrázta magát, kikapcsolta a rádiót, s mielőtt hazaindult volna, mosolyogva visszaszólt kolléganőinek:
- Holnap még bejövök - befejezem a munkámat.
A 14. emelet levegőjébe mintha belevegyült volna a nyugalmas tenger messziről odafújt, enyhe, sós illata.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése