Apró hazugságok

És őszinteségek – amelyekkel mindent túléltünk

(Kis)lányomnak ajánlom, nagyon-nagy szeretettel és hálával:

***

- Anya, nem vagyok éhes, nincs valami más ennivaló? – kiáltotta a szobából a kislány bájos hangján.

Az édesanya féléves éhezéstől összeaszalodott teste hirtelen erejét vesztette, megszédült, a konyhai pultra támaszkodott. Tudta, hogy egyszer elérkezik ez a kérdés hozzá: bevételük pontosan ki volt centizve: reggelit, ebédet és uzsonnát kap a bölcsödében a gyerek, vacsorára egy-egy szelet kenyér, margarinnal és a legolcsóbb párizsival. Napi egy alma a gyereknek. A hétvége már keserűbb. Ha sikerül úgy vásárolnia, két napra krumplipaprikást tud főzni. Az alma azonban marad. Lázasan gondolkodni kezdett, majd hirtelen eszébe jutott a megoldás: kinyitotta a fridzsidert, és elővette a többhónapos, szinte teljesen üres majonézes és ketchupos üveget.

Bement a szobába, amely egyben az ebédlőjük, hálószobájuk is volt. A kislány derűs szeme édesanyja látványától elkomorodott. Hirtelen magyarázkodni kezdett.

- Anya, nem úgy gondoltam, megeszem…

- Csitt – intette a kislányt édesanyja. Majd felrázta a két üveget, s az egyik szelet kenyérre ketchuppal, a másik szelet kenyérre majonézzel rajzolt egy-egy mosolygós arcot. – Tessék, egyél.

A kislány döbbenten nézte, mit csinál édesanyja, kuncogni kezdett… Mire az édesanyja befejezte a rendrakást a konyhában, a vacsora eltűnt a tányérjáról. A kislány kivitte a tányérját, átnyújtotta édesanyjának, és mélyen a szemébe nézett:

- Nagyon finom volt, anya, holnap is csinálsz ilyet? Az egyiknek legyen piros a szeme, és sárga az arca, a másiknak pedig fordítva, jó?

Az asszony arcán keserű könnycsepp futott végig. Átkarolta kislányát, aki felnőtteket meghazudtolóan, vígasztalóan símogatni kezdte édesanyja feje búbját.

***

Karácsonyi ünnepségre készültek az oviban. A kislány – ámbár tudta a választ - megkérdezte édesanyját, van-e ünneplőruhája erre az alkalomra. Az édesanya lázasan gondolkodni kezdett: semmi, de semmi valamirevaló ruhája nincs a gyereknek. Mindkettejüknek egy-egy pár tavaszi-őszi cipője volt és egy-egy pár csizmája. A kislánynak régi, kinőtt pólói, kardigánjai voltak és egy télikabátja, amit valamelyik ismerős gyermektől örökölt. Neki egy télikabátja, két inge, két szoknyája és egy nylonharisnyája volt, amelyet régi körömlakkal rendszeresen mentett meg a széteséstől.

Értelmetlen lett volna kinyitni a pénztárcáját, pontosan tudta, mennyi pénze nincs. A régi szocreál szekrényben turkálni kezdtek. A kislány észrevette régen kapott, kedvenc cicanadrágját, amelyen a Százegy kiskutya mosolygott és örömében felsikoltott.

- Ebben megyek!

- Nem, nem mehetsz – válaszolta az anyja szigorúan. – Hideg van!

- De anya, kérlek…

- Nézd, szét is feslett, össze kellene varrni…

- De anya…

- Nincs rózsaszínű cérnám…

- Lécci…

Az édesanya megadta magát. Elővette a varrókészletét, s elkezdte foltozni a cicanadrágot: amint az egyik foltot megtoldotta, elfogyott a piros cérna: a legközelebbi szín a narancssárga volt… és így tovább. Mire készen lett a cicanadrág foltozásával, szinte az összes fennmaradt cérnája elfogyott, a gyermeke pedig már az éjszakai álmát aludta.

Reggel felöltöztette: az alkalomhoz leginkább illő fehér ingecskéjét és a Százegy kiskutyás cicanadrágot adta rá, majd jól bebugyolálta téli kabátkájába. Gyorsan futottak az óvodához, hogy a gyermek útközben ne fázzon meg.

Kilátástalan helyzetük tudatát, boldogtalanságukat elkerülendő az édesanya úgy tett azon a reggelen, mintha nem tudná, merre van az ovihoz vezető út, többször “eltévedt”. A kislány tiszta szívből kacagott édesanyja játékán, olyan jól játszotta a tévelygőt, hogy nem tudta higyjen-e neki vagy sem. Az egész utca csengett-bongott a nevetésétől, a járókelők pedig nem tudták mire vélni boldogságukat, értetlenül néztek utánuk, az idétlenül viselkedő, talán részeg, vagy drogozó fiatalasszonyt, és a szegény, cicanadrágban vacogó kislányt.

***

Az édesanya a szűk konyhában üldögélt egymagában. Gondolatai, gondjai teljesen elzárták a külvilágtól. Kislánya a szobában játszott. Hirtelen megcsörrent a telefon. A kislány a második csörgésnél kiszólt édesanyjának:

- Anya, mi legyen? Vegyem fel?

- Igen, légy szíves – válaszolta sóhajtozva édesanyja.

- Háló, tessék – szólt be a telefonba a kislány. – Szia Kati! Igen, itt van anya, a konyhában van, mélázik és bambul. Várjál, megkérdezem, hogy ráér-e beszélni veled…

A kislány még be sem tudta fejezni a mondatát, édesanyja összeszedetten megjelent a szobában.


***

- Anya, kiszakadt a télikabátod hónalja – mondta a kislány édesanyjának.

- Igen, tudom – válaszolta érdektelenül a fiatalasszony.

- Dehát ez csúnya, be tudod varrni?

- Nem, ezt az anyagot nem lehet varrni. Ócska nylon, a kínaiaktól vettem.

- És be tudod ragasztani?

- Azt sem.

- Akkor vegyünk újat!

- Nincs pénzünk – válaszolta az anyja, miközben a kislány mellé ült. – De tudod, mit szoktam csinálni, amikor felszállok a villamosra és fel kell emelnem a kezem? Azt szoktam hazudni, hogy nemrég eltört a vállam vagy a kezem, ezért nem emelhetem fel a kezem… S az utasok megértően odaengednek a kapaszkodóhoz, így nem veszi senki észre, hogy szakadt a kabátom… Csitt, ezt el ne áruld, senkinek…

A kislány értetlenül nézte édesanyját, majd hirtelen átkarolta, szorosan és sokáig ölelte gyenge nyakát.