unokahúgomnak, Lillának, szeretettel
Ist-ntől az élettel együtt,
útravalóul ajándékba kaptunk egy égi kincses ládát, amely tele van szeretettel,
megértéssel, barátsággal, szerelemmel, örömmel, odaadással, gyönyörrel…
Feladatunk, hogy életünk minden
másodpercében adjunk, de hogy kapjunk is más kincses ládájából. Minden alkalommal
a helyzetnek és az embertársnak megfelelő kincset kell kivennünk ebből a
ládából, amelynek tartalma kiapadhatatlan. Mindenkinek egyenrangúan jár ez a
kincses láda, csak az a kérdés, hogy tud-e vele bánni.
Amikor meghalunk, ezt a kincses ládát
nem visszük magunkkal, itt marad és az életben maradottak maguk vesznek ki
belőle annyit, amennyire szükségük van. Továbbra is kiapadhatatlan marad, akár
évszázadokon keresztül is.
Ha valaki öncélú és élete során nem
ad semmit a kincses ládájából, az ő kincsei úgymond elértéktelenednek, ládája berozsdásodik.
A kincses láda meglétét mi sem
bizonyítja jobban, mint a Tanítók kincses ládája. Míg élnek, a Tanítóknak ugyan
vannak követőik, de haláluk után, ha jó Tanítók voltak és a kincses ládájukból
való kincsekkel sem fukarkodtak, egyre több követőik lesznek, több, mint életük
során. A nagy emberek nem az anyagi forrásaik által lettek nagy emberek, hanem
pont eme pici, de tartalmas, égi kincses ládájuk lévén.
A gyermekek tudattalanul nyúlnak
saját kincses ládájukhoz, a felnőttek a vélt vagy valós sérelmeik miatt
óvatosabbakká válnak. Ez az óvatosság felesleges, hiszen az égi kincsek cseréje
állandó és folyamatos, és – mint említettem – csak az öncélúak esetében
értéktelenedik el.
Az élet minden pillanatában
szükség van a kincses ládákra, s az, aki eme ismeret tudatában, vagy tudata
nélkül is önzetlen, nem azért bánja saját elmúlását, mert ő már nem lesz, hanem
mert már nem adhat a ládájából kincset másnak. Vigaszul viszont az a válasz
van, hogy ládája örök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése