Az írók

Márta izgatottan várta az egyhetes utat. Máskor is utazott, sőt, sokkal huzamosabb időre is, de ez az alkalom egy nagy fordulópontot, egy újabb lehetőséget és esélyt kínált arra, hogy elismertté váljon, hogy a helyi napilap és kis hazája szoros határain túl hangozzon el eszméje, gondolatfűzérei. Hosszú esztendőkön át mások írásai fölött görnyedve kereste meg kenyerét, a belőle eleinte könnyen legyűrhető, fel-felbuggyanó kényszer, hogy kimondjon valamit, pedig mind erősebbé, szinte uralhatatlanná vált.

Hosszas munkássága, de inkább jól kiépített kapcsolatai meghozták a várva-várt eredményt: néhány könyvét otthon már kiadták, de középszerűségük, többszörösen átrágott témájuk és azok megelevenítési módja oly mértékben váltak elcsépeltté, hogy fogalmazványaival szemben már maguk az olvasók is kegyetlenekké váltak: könyvei nem váltak a reményeknek megfelelően sikeresekké, honfitársai leginkább a hazájukban eluralkodó sznobizmusból vagy illendőségből vásárolták őket, családja támogatottsága azonban még a baráti körének segítségét is túlszárnyalta, hogy védje a nevüket képviselő alkotót, ezért akár több példányt is megvásároltak könyveiből. Eleinte Márta elégedett volt önmagával és ezzel az álságos eredménnyel, azonban hiúsága ugyanolyan mértékben növekedett, mint a kényszere, hogy nagyot mondjon, ráadásul mindkét éhséget gyorsan ki kellett elégíteni. S sebtében kiadatott még egy könyvet. Azonban ez a könyv már túlságosan nyilvánvalóvá tette a könyvkiadó működésének módját; a kapcsolati rendszer felépítését és sikerességét, amelynek semmi, de semmi köze nem volt magához az alkotás létjogosultságához, hanem inkább a kapcsolatok ápolásához és pénzszerzéshez.

A lap- és könyvkiadó vezetősége – miután fülükbe jutott, hogy Márta legújabb könyvét már a szakma lefizetett emberei sem nézik jó szemmel - érezte, hogy bajba kerül, minden áron el szerette volna tussolni a háttérben zajló ügyleteit, mert az olvasók akkorra már nem suttogtak, hanem nyíltan beszéltek az irodalmi körökben játszó játékokról. Hogy mentsék mindannyiójuk irháját, irodalmi estet szerveztek, egy kicsit távolabb a hazától: bármilyen sikere is lesz, hírré válik, s ismételten gőgösen felülkerekedhetnek az irodalomkedvelők felé, bebizonyítják nekik, hogy nem történt semmi törvénytelen, minden alkotót tárt ajtóval várnak.

Márta, amikor a könyvkiadónál felkérték, legyen díszvendége a távolban levő egyesületben tartandó irodalmi esten, alaposan felkészült: minden írását újra és újra elolvasta, úgy érezte, készen állt az általa sejtett kérdésekre. A könyvkiadónál közölték vele, hogy az egyik írótársa könyvének létjogosultságát is támadják, a pusmogások mind hangosabbakká és kivehetőbbekké válnak. Ezt nem leplezett megkönnyebbüléssel vette tudomásul, egyrészt nincs egyedül, másrészt ennek a kollégájának az írásait gyakran javítja, egymást támogatják. Könnyű dolguk lesz, ketten vannak, erősebbek.

Az irodalmi est időpontját is körültekintően határozták meg: egy másik jelentős esemény idejére tűzték, hogy a lap- és könyvkiadó által kiküldött újságírók a saját tudósítói feladatuk mellett fizetett közönségként szerepeljenek az irodalmi esten. Hogy mindez működjön, de ne tudódjon ki, többnapos tiszteletdíjat ígértek az újságíróknak. A suttyó megoldás úgy látszott, működni fog: hogy a siker garantált legyen és érdemleges tudósítás is készüljön az eseményről, beszervezték az egyik külhonban élő, interneten keresztül informálódó tudósítójukat, aki újságírói pályáját eme nemes számítástechnikai eszköz nélkül sokkal nehezebben, vagy egyáltalán nem tudta volna felépíteni, ugyanis soha sehova személyesen nem ment el, nem bizonyosodott meg egyetlenegy esemény hangulatáról sem, csupán a közvetett információk alapján ollózta össze, “etette” a napilap olvasóit egy-egy esemény jelentőségéről. Az újságírói díjat magáénak valló tudósító busás összeg ellenében elvállalt feladata az volt, hogy jelenlétével emelje az est hangulatát, moderálja a moderálnivalót és ügyeljen az irodalmi est minőségére - s a sikert a lap- és könyvkiadó biztosra vette.

Minden körültekintően elvégzett előkészület ellenére az est suttyóssága és sikertelenségének felismerése nem maradhatott elrejtve, mégpedig egy icipici tévedés miatt, egy odatévedt idegen miatt, akinek semmilyen haszna nem volt abból, hogy jelen legyen, valóban magáért az estért jött, látni, hallani, érezni, mi történik az irodalom színterén.

Az idegen döbbenten vette észre, hogy a közönség soraiban kizárólag az általa is jól ismert újságírók ültek, akik illedelemből végighallgatták a majd kétórás, minősíthetetlenül unalmas és öncélú műsort, ahol maga az irodalmi est szervezője minden igyekezetét túlszárnyalta, azonban sem az alkotók, sem az őket menedzselő tudósító nem tudott meggyőződéssel fordulni a közönséghez: a kérdések remegve hangzottak el, bizonytalanul, a válaszok annál inkább, de nem csoda: hiszen kihez is forduljanak, szóljanak, amikor ez a közönség már régen ismeri őket, s rendeltetésük pont az volt, hogy csendben, kérdés nélkül végighallgassák az estet? A legprovokatívabbnak vélt kérdés is, amely némi gondolkodást követően hagyta el a tudósító száját, nem az írókhoz szólt, sőt, rosszul sült el: a saját, mélynek, széleskörűnek és értelemtől duzzadónak vélt műveltségét tiporta sárba, az arra adott válasz pedig teljes csődnek bizonyult: leminősítette, vagy éppenséggel igazolta az alkotók műveltségi szintjét.

Márta igyekezett, valóban, tiszta szívből. De nem tudott többet mondani annál, mint amit az irodalomkedvelők is csak szégyenkezve ejtenek ki ajkukon. A kérdések elhangzása rádöbbentették veszélyes helyzetére, ezért a lehetséges kudarctól menekülve, csekélysége nyilvánvalóvá válásának megelőzéséhez és írói létjogosultságának igazolásához két szokványos, egérutat biztosító válasszal szolgált: az önmaga keresésének kérdését és - sok honfitársához hasonlóan - a háború és a nehéz idők túlélését, személyes átélését. Kollégája ennél tovább ment, eme önigazoláshoz a valódi, lüktető írók neveit sorolta, minden összefüggés nélkül, értelemmel párosult szerénység, alázat nélkül. A sziporkázó provokatív, élő irodalmi beszélgetés elmaradt, erre az első pillanattól nem is volt remény: kitől lehetett volna ezt elvárni? Magától a tollforgatóktól, a házigazdától, akihez inkább közelebb állt a moderátori szerep, ehhez kellett volna hogy jusson? A tudósítótól, akinek a fejében a hírszabdalás és a hó végén utalandó fizetése járt? Vagy a közönségtől, aki azt a két órát inkább városlátogatásra, színházlátogatásra szánta volna?

Mindenki tudta, hogy mindez csak kamu, mindez a lap- és könyvkiadó iránt érzett “lojalitásból” történik, azaz azért, hogy holnapra senkinek ne kerüljön az asztalára a felmondólevél, és hogy az hazában maradó könyvvásárlók is ügyesen félre legyenek vezetve.

A közönség hátsó sorában ülő idegen is a maga módján átélte mindazokat a menekülési, önigazoló nehézségeket, amire ezek az írók hivatkoztak, s amelyet szinte büszkén maguk elé tartottak, mint ismertetőjegyet. Hallgatta, ahogyan az elismert tudósító olyan kérdéseket tesz fel az íróvendégeknek, amelyekkel meghazudtolja addigi tanulmányait és önmaga munkásságát. S az idegen tudomásul vette, hogy a tudósító sem egyéb egy bábúnál, aki családja fenntartásáért képes lemondani még az önmaga által felállított, régen oly büszkén vállalt szigorú s független elvárását a mai irodalommal szemben.

Az idegen az est folyamán bebizonyosodott arról, hogy az új írónemzedék eme két példánya nem tekint szélesebb tájakra, megelégszik a szellemi tunyaságot palástoló, kidolgozatlan ötletcsírák felsorakoztatásával, amelyek létjogosultságát az elismert, tanult, dolgozó és önnállóan gondolkodó írók neveivel és műveikre való hivatkozással, citátumaikkal törekednek alátámasztani és igazolni…

Az irodalmi est véget ért.

Márta és kollégája zavartan álltak, várták a közönség közeledését. Mindketten lázban égtek: számukra – minden részletkérdéstől eltekintve – sikeres volt az est, megmenekültek és új lehetőségek nyílnak meg: barátaik, kolléga-sorstársaik támogatják őket, a lap- és könyvkiadó, és most még az egyesület is pártjukat fogja, és mindezen igazolások irodalmi pályafutásuk jelentős adalékává fog válni.

Az egyetlenegy független látogató, az idegen, az egész est folyamán csupán azt a pillanatot várta, mindhiába, hogy elhangozzanak azok az elmefeszegető gondolatok, kérdés- s válaszzuhatagok amely alatt nem csak a párbeszédet folytatók, de minden jelenlevő megizzad, újjászületik, ezért tanácstalanul nézett körül a teremben. Illemből elfogyasztott néhány süteményt, üdvözölte ismerőseit, majd észrevétlenül elhagyta a termet. Mire hazaért, megfogalmazódott benne, miért szakított meg minden kapcsolatot velük, miért únja azokat, akik művészkarriert kívánnak befutni akár otthon, akár külhonban vagy választott hazájukban: közülük egyikőjük sem kívánja képezni, csiszolni magát, saját magából és korlátaiból kiábrándulni, megtörni, megalázkodni és kétségbe vonni munkásságát, hanem inkább a könnyebb utat választják: átírják nem csak saját önéletrajzukat, de egy régió történelmét is, újraértelmezik azt, ugyanolyan módon, mint az a társadalom, ahol felnőttek, szinte eggyé válnak az őket nevelő társadalommal, s mindezt a legkárosabb alkotói szabadság fogalma mögé bújva teszik.

Talán mégsem kellett volna az idegennek annyira kiábrándulnia: ha tudta volna, hogy manapság a trend szerint egy könyv kiadása nem a témájától és kidolgozottságától függ, hanem a szerző pénztárcájának vastagságától, vagy a pillanatnyilag uralkodó társadalmi nézőpontokal és vélekedésekkel szembeni lojalitásától függ, kevésbé lett volna cinikus az alkotókkal szemben, mert ők a könnyebb utat választották. Még ha az az út gerinctelen is. Emberi dolog.