Az összeborzolt, festett vöröshajú igazgatónő éles hangon sikoltozott: ez a pasas valóban MEGFENYEGETTE őt! Ámbár - amikor először járt nála segítséget kérni -, se szó, se beszéd, kidobta őt, ez azonban mégsem járja, hogy ez az ember így viselkedjen vele szemben. Ez a pasas tényleg őrült!
Az igazgatónő asszisztense, aki a fél év együttműködés alatt megtanulta a váratlan helyzeteket, műbalhékat kezelni, hidegvérűen, kimérten felajánlotta, hogy felhívja a rendőrséget. Az igazgatónő a rendőrség szó hallatán kikerekedett szemmel bámult segítőjére, de nem ellenkezett. Ehelyett beviharzott kicsi irodájába további rendetlenséget halmozni, legyen a takarítónőnek dolga az éjszakai műszakban.
A nemzetközi intézmény hírnevét szem előtt tartva, a rendőrség egy századost küldött ki, hogy felvegye a fenyegetésről szóló jegyzőkönyvet.
Az igazgatónő asszisztense bevezette a rendőrszázadost az irodaház földszinti tárgyalótermébe, megkínálta egy pohár vízzel és minden figyelmét összpontosítva, részletekbe menően leírta, milyen konfliktus bontakozott ki főnöke és az őrült pasas között: nemzetközi intézményük hátrányos helyzetű emberek társadalmi beilleszkedésével és elfogadtatásával foglalkozik, a szóban forgó pasas erre hivatkozva néhány hónappal ezelőtt telefonon kereste a főnökét, kérte, segítsen neki kiköltözni külföldre, mert nincs esélye itthon talpraállni. Arra kérte az igazgatónőt, keressen kapcsolatokat Svájcban, Ausztriában, és adjon egy kis útravalót neki. Az igazgatónő nem adott konkrét választ a pasasnak, aki ebből arra következtetett, hogy intéződik az ügye. A pasas később többször hívta őt, azonban az igazgatónő mindig letagadtatta magát. Ez a huzavona egy ideig eltartott, amikor egy napon a pasas személyesen felkereste az igazgatónőt, aki néhány papírcédulát nyújtott át neki segítségnyújtás gyanánt: a cédulákon néhány telefonszám és név szerepelt. És a pasas egy rövid időre elhallgatott.
Az igazgatónő elintézettnek, lezártnak tekintette az ügyet, azonban a pasas nem: újra elkezdte telefonon üldözni, és egy nap, bejelentetlenül, váratlanul megjelent az irodában, egy hatalmas sporttáskával a vállán, hogy készen áll az útra, és jön a megígért útiköltségéért. Amikor az igazgatónő meglátta, teljesen kiakadt, tajtékzott és rángatózott. Lekapta a pasas válláról a sporttáskát, lecipelte az emeletről és kihajította a forgalmas úttest közepére miközben vérfagyasztó hangon, amely a remegéstől váratlan oktávváltásokba torkollott, kiabált.
A pasas – a váratlan helyzettől teljesen kibukva – minden erejét összeszedve nyugodt lélekkel elhagyta az intézményt, azonban nem adta fel: mindennap telefonon, az asszisztensén keresztül kereste az igazgatónőt. Egy nap elszakadt nála a cérna és az asszisztensen keresztül a következőt üzente az igazgatónőnek: „ha meglátom, kinyírom – ez az üzenetem neki, így mondja meg, szóról-szóra.”
A rendőrszázados figyelmesen végighallgatta az eseményeket, jegyzetelt, és részletekbemenően kérdezett. Ezt követően elmagyarázta az asszisztensnek, hogy mivel a fenyegetést az igazgatónő kapta, neki kell feljelentenie a fenyegetőzőt, az asszisztensnő csupán tanúként vehet részt a meghallgatáson. Kérte, hogy hívja le a tárgyalóterembe az igazgatónőt.
Az igazgatónő alig lépett be a tárgyalóterembe, panaszáradattal köszöntötte a századost. Megállíthatatlanul monologizált azokról a nehézségekről, amelyekkel egy ilyen nemzetközi intézménynél kell szembesülnie, és hogy a legstresszkiváltóbb munkát a hátrányos emberekkel és sorsukkal törődők kapják. Rengeteg példával hozakodott elő, miközben az asszisztensnő és a rendőrszázados csendben hallgatták, és várták, hogy kifulladjon a sok mesében. Miután egy lélegzetvételnyi időt kaptak, a rendőrszázados megkérte őt, hogy írja alá a feljelentést.
Az igazgatónő átvette az iratot, röpke pillantást vetett rá, ahol azt írta: „alulírott .... feljelentést teszek ... irányában...” A röpke pillantás elég volt számára, hogy agya teljesen félreértse az irat tartalmát, új értelmet adjon neki, ezért vitatkozni kezdett a századossal: ezt az iratot nem neki, hanem az asszisztensnőnek kell kitöltenie és aláírnia. A rendőrszázados minden igyekezetét bevetette, hogy megmagyarázza neki, miért kell neki, az igazgatónőnek, személyesen aláírnia a feljelentést, de mindhiába: az igazgatónő azzal érvelt, hogy számtalan tárgyalásra kell készülnie. A rendőrszázados, aki kemény kiképzése során kriminálpszichológiát, bűnözőkkel való bánásmódot és az abnormális viselkedések kezelését kellett tanulnia és a mindennapokban alkalmaznia, másodpercek alatt elvörösödött, keze remegni kezdett. Az asszisztensnő látta, ebből baj lesz, ösztönösen a rendőrszázados kezére tette a saját kezét, majd észrevétlenül bólintott, így adván tudtára, hogy együttérez vele.
Amikor az igazgatónő nagy vehemenciával és a színdarab sikerességének kábulatában elhagyta a tárgyalótermet, az asszisztensnő megkérdezte a rendőrszázadost, lehet-e mégis valamit tenni. A rendőrszázados – még mindig az események hatása alatt – céklavörösen, dühtől remegő, emelt hangon válaszolt. Az asszisztensnő nyugtatólag közelebb ült hozzá: „kérem, ne vegye szívére. Ne kiabáljon, már nincs a teremben. Ha az igazat akarja hallani, ő sem százas...”
„Tudja, csak akkor tudnánk ezt a feljelentést kezelni, ha ön lenne az igazgatónő gyámja” – válaszolt megkönnyebbülten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése