Minden ember egy életcéllal és egy kérdéssel jön e világra. Miután beteljesítette a rá szabott feladatot, illetve megválaszolta a neki szánt kérdést, beteljesül, vagy másképp kifejezve: meghal. Sokan spirituális szempontból „tudatlanul” élik le életüket, de ettől függetlenül nekik is van kérdésük, és van feladatuk, nem szabad őket ledegradálni, hiszen mindenki a maga szintjén éri el a végső beteljesedést.
Negyed évszázadon át kutattam, hogy mi a kérdésem, amelynek megfogalmazásához a filozófiához és a valláshoz fordultam. Számos tanítást olvastam el és hallgattam meg nagynevű tudósoktól, megismertem néhány vallást, és a kérdésemet ma kaptam meg, amely így hangzik: „Vajon bálványimádáson alapul-e a létezésünk?”
Eme kérdésre a választ a kabbala, a zsidó misztika adta meg, amely így hangzik: igen, a létezésünk a bálványimádáson alapul, hiszen az én-tudat, az önértékelés és minden, ami az ÉN-nel kapcsolatos, az bálványimádás, az olyan köztudott bálványimádásokon túl, mint a Nap, vagy Hold, vagy egy személy imádása.
Az ábra mégsem annyira fekete-fehér, hiszen eme „bálványimádás” valójában útmutató a materiális létezéshez, egyfajta lepel, amely a lelkünket körülöleli és akár védi is, nélküle nem tudunk létezni az általunk ismert dimenzióban.
A bálványimádást egyetlenegy módon lehet elkerülni: amennyiben valaki a létezése során csak a Teremtővel foglalkozik, és a Teremtő által megszabott cselekedeteket végzi, amelyek által összhangba kerül a Teremtéssel, azaz a materiális és spirituális valóságunkkal.
Még a spirituálisan legtisztábbnak vélt ember is hajlamos a bálványimádásra, hiszen a bálványtól való elszakadás – ami nem más, mint az én-ünkról való lemondás - az egyesülés.
Szögezzük le: sem te, de én sem vagyunk spirituálisan tiszta emberek, hiszen ez önmagában egy paradoxon. Csak próbálkozunk. De így a jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése