Legyek

Nem lehet mindig tekintettel lenni a másik élőlényre – gondolom én, szintegy megnyugtatásképp, amiért tegnap vagy 30 légy halálát okoztam.

Nem volt más lehetőségem, mint elpusztítani őket. A közösségi életük játékos volt a lámpa körül, néhány napig eltűrtem násztáncukat és váratlan, zajos nekiverődésüket az ablaknak, a nagyobbakat befogtam egy pohár segítségével és kiengedtem, de a többi pimasz volt és túl gyors hozzám képest.

Nem vagyok gonosz. Ezt tanúsíthatják a szobáim sarkaiban meglapuló pókok, akik nem zavarják meg csendes egyedüllétemet. Nevük is van, rendszeresen megnézem őket, jól vannak-e. De a legyek… 

Nem értem őket. Még a szúnyogokat is megértem, mert táplálékot biztosítunk nekik, de mi a fenét várnak a legyek tőlünk, ráadásul a lámpáink körül?  

Hiába kergettem őket a szomszédasszony által elmagyarázott technikával, nem menekültek, ellenkezőleg, egyre szemtelenebbek lettek. Mint a galambok. Több, mint két évembe tellett végérvényesen elhessegetni őket a vadregényes erkélyemről, ez idő alatt legalább 5 kg galambszart szedtem össze erkélyem legeldugottabb helyeiről.

Szóval, legyek. Legalább tudnám, mit akarnak.  Nem mondanám, hogy übertisztaság van nálam, de sem kajamaradvány, sem szar nincs a nappalimban, amire gyülemlenének. És csak jönnek, jönnek.

A tegnapi napon azonban valami megváltozott. Lefújtam a légycsapatot, amely hangos hörgések közepette kimúlott, és nem jöttek helyükbe újak. Ismételten egyedül maradtam a pókokkal.  S üresség támadt bennem. Talán mégsem kellett volna…