Háború után

Számos ismerősömön ütközik ki a háború utáni trauma, ámbár a délszláv háborúnak majd két évtizede, hogy vége van. A fizikai megsemmisülés mellett a psziché megsemmisítése, a normális életre való képtelenség a háború szekunder legnagyobb pusztítása. Az úgymond ép testtel háborút túlélők zömében idővel megjelenik a fóbia, a paranoia. Már képtelenek normális emberi kapcsolatokat építeni, sem a múltbéli traumáktól megszabadulni. Szinte gyermekien ragaszkodnak ezekhez az emlékekhez, mert jómaguk nem értik, miért kellett azt átélniük, amit átéltek. Ámbár úgy tesznek, mintha túlléptek volna rajta, a lelkük mélye nem dolgozta fel a sebeket. Hogy is dolgozhatná fel a lélek, amely életre hivatott, azt, hogy pusztítást lásson, esetleg önmaga is parancsra pusztítson. Ez olyan ellentmondás, amit talán nem is lehet feloldani. Lenti versem ezeknek a barátaimnak szól.

Szétzilált élet,

darabokra hullott elme.

Élénken élő emlék:

füst és láng közepette

a reményt kereste.

A múlt és jövő között

már rég nincs

jelene.

Légüres tér

és fekete lyuk,

öngyilkos lehangoltság és

eufórikus öröm

közepette vergődik.

Nincs határ, nincs

lágy átmenet:

megtépázott lélek,

mely élni (nem) akar.

Egyetlen menekülési

útvonal: 

emlékek közt élni,

szimbiózisban.