Átlagos célok

Nap, mint nap olvasom a sikeres emberek példamutató életpályáját, melyek azt sugallják, hogy légy kitartó, legyenek álmaid és valósítsd meg őket, nem érdemes ezt a rövid életet olyan tevékenységekkel megtömni, amelyek nem tesznek éppé és elégedetté.

Ez mind könnyűnek hangzik és valójában az is, csak egy bökkenője van: az emberek többsége nem tudja, mi a valódi célja, jobbik esetben csak egy halvány köd veszi körül azt, amit célnak vél. Az átlagembernek az a célja, hogy egy átlagos életet éljen. S általában ezt el is éri. Nem gondolkodik azon, hogy mi a mélyebb rendeltetése, vagy mit szeretne valójában. A társadalmi középosztály biztonságos, ám állandó hasmenéssel járó léte minden célja.

Én is így voltam vele, nagyon sokáig. Rövidtávú célom az volt, hogy legyen egy átlagos fizetésem, átlagos életem, minden váratlan helyzet nélkül. Mivel eléggé hektikus a természetem, sokáig kellett küzdenem, hogy sikerüljön ezt elérnem. De hiába értem el a célom, nem lettem tőle sem boldog, sem teljes.  Sőt, inkább beleöregedtem ebbe az állapotba. Egy átlagos lét nem lehet cél, az csak körülmény, amit meg kell teremteni – erre nemrég jöttem rá.

Viszont eme körülmény elérésekor kristálytisztává vált az, hogy mit szeretnék csinálni. Szeretnék újra diák lenni. De mi akadályozott engem ebben? Saját magam! Nem tájékozódtam kellőképpen a hallgatói jogviszonyról, arról, milyen lehetőségeket rejt magában a diákélet. Első főiskolai éveim alatt csak a tanulásra összpontosítottam és az eredményekre, holott számos más jó oldala is van a diákéletnek: most nem a félárú bérletre és a múzeumokba, színházi előadásokra szóló diákjegyekre gondolok, hanem arra, hogy mint diák, kevesebb felelősséggel és kevesebb munkabefektetéssel több pénzt tudok keresni, mint egy rendes, átlagos munkavállaló, mivel a diákmunkát nem terhelik különböző járulékok és adók.

Évtizedek óta az egyébként is alulbecsült adminisztrációban dolgozom, amelynek a sorsa manapság egyre kegyetlenebbé és kiszámíthatatlanabbá vált. Nem panaszkodok, jelenleg jó helyen vagyok, a megállapításaimat többnyire az ismerőseim tapasztalatából merítem.

A munkaerő- és álláspiacot megfigyelve és általánosságban beszélve, a Magyarországról kivándorolt értelmiség és a szakmunkás osztály miatt a vállalkozók az itt maradt, alul kvalifikáltak túlóráztatásaival próbálják behozni a veszteségeiket. A több nyelven beszélő adminisztrátorok zöme külföldön boldogul, így az itthon maradt félszegeknek van lehetőségük 4-5-6 munkakört betölteni fél fizetésért. És akkor még nem beszéltem arról, hogy örüljön a parasztja, ha a vállalkozó be is jelenti. Annak meg kimondottan visongjon örömében, ha a teljes bérére jelenti be. Az meg egyenesen vicc, de a vállalkozó komolyan gondolja, hogy a munkavállalónak még hálásnak is kell lennie, amiért bért kap. Örüljön, hogy dolgozhat. Ez főleg akkor trendi, amikor nagy a munkanélküliség.

Valahogy nem jó ez a rendszer. Én nem külföldön akarok boldogulni, hanem itthon, de ehhez kevés lehetőségem van. Ugyanis, már korban vagyok és még mindig az a szokás, hogy inkább a lelkes, befolyásolható és könnyen irányítható pályakezdőket alkalmazzák, mint a tapasztaltat. Mert a tapasztaltnak van tudása, és még akadékoskodni fog. Holott a tapasztalat nem akadékoskodás, hanem a problémamegoldás egy lehetséges másik módja, másik útja.

Van a környezetemben néhány ember, aki váltani szeretne, s miközben helyettük bújom az álláshirdetéseket, tapasztalok ezt-azt. Megrémít, hogy még mindig a múlt évezredben vagyunk, a hirdetők kikoptatott szókliséket használnak és elvárják, hogy a jelentkező bedőljön a „jól megfogalmazott” hirdetésnek. Sajnos, vagy szerencsére, a közösségi oldalak olyan jól működnek, hogy ma már a naivabb álláskereső is jobban odafigyel a hirdetés háttér-információira. Már nem lehet olyan könnyen hülyének nézni az álláskeresőket.

A diákélet viszont aranyélet - lenne, ha nem volnának magasak a tandíjak. Így, aki önerőből akar fizetős szakra járni, bizony fel kell, hogy kösse a gatyáját. Mert a diákmunkával megkeresett pénze úgy elillan, mint a nyári reggelen a köd. Úgyhogy a végén még meggondolom, hogy akarok-e diák lenni és ha igen - hol.