Vihar

 

Feszült csendben lapítanak a madarak

a zöldellő levelek alatt,

beszűkül a légkör, fenyeget az égbolt,

alattomos szél kerüli a fák gyökerét,

mókus remeg odújában.

Az ég feketén dörög s az ázott medve

is jámborrá válik, kínos csendben,

görnyedten csoszog az árnyék,

fülelnek a macskák, de nyugodtak,

őket a közelgő vihar nem riaszt,

szűkölnek a kutyák, jeleznek

a világra elfásult embernek,

nagy lesz a robaj és a kár.

Egyre csak nyúlik a csend,

a föld pedig elmereng

s már szikrát is vet a villám a hegy ormán,

orkán indul elszabadult útján

válogatás nélkül söpör, takarít, átrendez

felcsendül a kérdés: a vége vajon mi lesz?

A természet lakberendezője újratervez:

vén fák kidőlnek, átrepül az avar a földről

a kőre és a beton tetőre, zúdul az esőforrás

a termőföldre s beborítja azt.

Majd a mérnök megpihen, szétnéz az

áttervezett otthonokon s nyugtázza,

műve nem hasonlít senki máséhoz.