Being outsider

Nem tudom, miért, de amikor beléptem a 45. életévembe, felfordult körülöttem a világ: amíg másoknál ez a kor egy negatívnak mondható változást okoz (pl. kapuzárási pánik, második fiatalság megélése stb.), addig nálam az ellenkezője történt: megnyugodtam. Évtizedeken keresztül kiszámíthatatlanul és botránykeltően éltem, mára már egy aranyos kis nénike lett belőlem. Talán a nyugalmas életmód teszi. Ennek ellenére érzem, hogy van bennem még mondanivaló, van még őrültség, de nem kockáztathatom senki életet és jövőjét. Így maradok az átlagosok életénél: reggel megkávézom, lezuhanyozok, megyek a munkahelyemre megoldani a feladatokat, hazajövök és a tévé előtt ülve bealszok. A seggem napról-napra nagyobb és folyamatosan a kilókkal harcolom. Pár évvel ezelőtt eléggé mozgalmas életem volt: tanultam. Mára már ez az önképzési vágy alábbhagyott, sőt, el is tűnt. A legszívesebben ki sem mozdulnék a kecómból, itthon lennék egész nap és csak írnék az eseménytelen életemről.  Ami viszont gondot okoz, hogy mások pont az eseménytelenség elől menekülve olvasnak, és nem biztos, hogy pont az eseménytelenségről szóló írásokra kíváncsiak, így gyorsan ki kellene találnom valamit, ami engem is, de az olvasókat is kizökkenti az unalmas hétköznapokból: kitaláltam egy haldokló nőt, aki folyamatosan furcsa helyzetben találja magát.  

Sajnos, túl Annásra sikeredett, azaz nem a széles közönségnek szól. Így abbahagytam. Próbáltam verset írni, de ott is csak közhelyes, erőltetett rímek jöttek elő. Így hát fogtam magam és kimentem a konyhába mosogatni, azt legalább tudok. De nem volt hozzá türelmem, nekem alkotni kell, mert mocorog bennem valami. Így elővettem a régi képeimet és a mindenes dobozomat, hogy egy kollázst készítsek. De rájöttem, hogy nincs elég alapanyagom a munkámhoz: pl. nincs ragasztóm, így nehéz kollázst készíteni. A sarokba löktem a dobozomat és bekapcsoltam a tévét. Újra a semmiről és a kvázi botrányokról szól minden.  Végül rájöttem, miért vagyok ennyire üres. Életem során soha nem találtam meg a helyem, nem találtam meg magam, ahol kiteljesedhetek a tehetségemnek és képességeimnek megfelelően. Amióta a tehetős értelmiségiek köze kerültem, a belső harcaim elhalkultak. Én ugyan nem vagyok tehetős, mégis, a közelségük, az, hogy nap nap után érnek értékes impulzusok, háttérbe szorította bennem a lázadási vágyat.  Sok közös vonásom van ezzel a társadalmi réteggel, így már nem érzem magam magányosnak, kiszolgáltatottnak. S innen ered a hallgatás. Már nem olyan érdekesnek tartom azt, amit kiírok vagy kifestek magamból. Olyan középszerűvé vált az, amit korábban képviseltem. Már nem látom, hogy erős mondanivalója van az alkotásaimnak. Ezt lehet alkotási krízisnek nevezni, én inkább annak neveznem, hogy keresem a valódi hangom, ami nem függ a környezetemtől, mert az eddigi mondanivalóim abból fakadtak, hogy a környezetem nemigen értett meg. Most, hogy megértésre találtam, már nincs mit felhozni, mint megvitatandó témát. Írhatnék arról, hogyan élem meg a mindennapjaimat, de ez megint egy olyan alkotás volna, amit egy harmadrangú lap jelentetne maximum meg.

Ami valahol zavar, az az, hogy még manapság is a művészet nem a művészet mondanivalójától függ, hanem a művész kapcsolatrendszerétől. Számos művész ismerősöm csatlakozott különböző csoportosulásokhoz és most aratja le az eddigi alkotásaival a babérokat. Én nem tudok beszélni a régi írásaimról, nem tudok velük foglalkozni, csak az újakra koncentrálok. Mit meséljek egy 7 évvel ezelőtti versemről, ami esetleg mára vált aktuálissá? Az számomra akkor volt aktuális, amikor írtam. Valahogy az idővel együtt járok én is, nem fordulok vissza, mert fölösleges: megpróbálkoztam vele, de nem ment. Rá kellett jönnöm, hogy valóban outsider vagyok, minden szempontból. De az outsiderségből nem lépek ki vagy át másik mozgalomhoz.