Kora reggel ébredt, jókedvűen. Régóta érezte úgy magát, hogy
ura a helyzetnek, nem idegeskedik, az önmarcangolásnak az utolsó jele is
eltűnt. A középosztály bizonytalansága sem gyűri őt ma reggel maga alá. Van mit
ennie, ruházata is kissé minőségibbé vált az utóbbi időben, kisebb utakra is
elindulhat, de nagyobb befektetésre (pl. lakásfelújításra) még nincs elegendő
pénze. Évtizedeken át erre vágyott: a mindennapok nyugalmára. Az élete azonban
javarészt arról szólt, hogy két zsömle között túléljen.
De ma reggel, ezen a gyönyörű reggelen megnyugodott a lelke.
Már nincs kényszeres bizonyítási vágya, kapkodás, állandó hajsza az álmai után.
Mindez olyan régmúlt idők nehézségeinek tűnik, pedig pár hónapja még az
adósságait fizette vissza. Egy kicsit még foglalkoztatta a továbbtanulás
lehetősége, de gyorsan elhessegette a gondolatait, feleslegesen rágódik rajta.
Ugyan kinek és miért tanuljon, ha a jelenlegi végzettségével is el tud
boldogulni? Azért tanuljon, hogy magányos farkasként kutatásokat végezzen,
szembeszálljon a nagy elmékkel, szédülésig tartó vitákba bocsátkozzon?
Alamizsnáért tanítson és ismét a mindennapi túlélést válassza? Szíve
belesajdult, mert belülről tudja a választ: igen, ezt szeretné tenni, de olyan
jó most ilyen gondtalan pillanatokat átélni, amikor minden rendezettnek tűnik.
Eszébe villant egy terv, ami teljesen reális mások számára, amit
azonban ő dekadensnek vélt: néhány évig pihen, gyűjtöget, és újra
nekirugaszkodik az iskolapadnak, ha már körülötte is olyan nyugalom lesz, mint
benne.
Megfőzte a reggeli kávéját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése