4. nap

Kint párás, ködös az idő, a szobában száraz, de beteg levegő terjeng. Egy-egy tüsszentésemmel csak csökkentem a friss levegő köbméterét, de nem tehetek mást: beteg vagyok.

Megpróbálok aludni, de érzem, ahogyan az egész testem viaskodik. Belegondolok: de jó is az, hogy az embernek egy tudata van, s az is mennyire jó, hogy agyunk nagyon kicsi százalékát használjuk – tudatosan (vagy legalábbis ezt állítják manapság a tudósok). Most, amikor érzem a csatákat a testemben és nincs más teendőm, mint kivárni a végét, örülök, hogy csak néhány dologra tudok egyszerre odafigyelni, és hogy az, amit hyperszenzibilitásnak véltem, nem az… De erről majd máskor.

El kell mennem az orvoshoz, de nincs erőm. Egy órával az indulás előtt kikászálódok a kicsit elfeküdt ágyamból és óvatosan leülök a nappaliban. Forog körülöttem a világ. De jó, hogy csak egy tudatom van – gondolom ismét.

Megiszom a maradék levendula-szörpömet (a receptjét egy tündértől kaptam), s a szörp hatására kicsit jobban leszek. Vagy csak képzelem?

ꓡassan, nagyon lassan öltözni kezdek. Mit mondjak az orvosnőnek? Az igazat? Hogy negyedik napja küszködök ezzel a ragállyal és még nem dőlt el, hogy komolyabb lesz-e a kimenetele vagy csak egy kis intermezzo az egész? Nincs kedvem itthon ücsörögni. Szeretem a magányt, de csak bizonyos korlátok között. Kinyitom az erkélyajtót és a szobákban az ablakokat, kiengedem az elhasznált, lázas levegőt, és helyette a fagyos, frisset invitálom be a lakásomba. Megtorpanok. Nem tudom, hogy ezzel kinek tettem jót: magamnak, vagy inkább a betegségemnek…

Töltök a házi borsmentaszörpből, majd a házi gyömbérszörpből, s érzem, ahogyan erőre kapok. Becsukom az erkélyajtót és az ablakokat, majd ágyneműt cserélek. Az ágyneműm is fertőz. Hiába kezelem magam, ha vírusokkal takarózom.

És ismét hálát adok a Teremtőnek, hogy egy tudatot adott, egy érzéketlen, tuskó tudatot, amely szűri az információkat és nem veszik el bennük. Mert belegondolni sem merek, milyen volna, ha mindennel tisztában lennék, mindennek tudatában… szétrobbannék vagy mi lenne…

A bakancsom már a lábamon, a kezemben a három napon át gyűjtött szemét. A liftnél az egyik szomszédasszonnyal találkozom. Gyorsan visszaugrok a lakásomba, miközben hozzászólok:

- Jaj, szomszéd, várjon, ne menjen el –  a hangom nyikorog, a végét elköhögöm.

- Várok, angyalom, várok – néz rám a néni mélyzöld, de karikás szemével.

- Ezt magának vettem – adom át neki a korábban vásárolt virágot. – Boldog születésnapot!

- Ó drága, de az csak egy hét múlva lesz – mondja őszintén meghatottan.

- Nem baj – válaszolom – megelőlegeztem. A 82 az mégis 82 év!

- Egy snapszra nem ugrasz be hozzám?

- Most nem, orvoshoz kell mennem. Azért sem jövök közelebb magához, nehogy megkapja.  De amikor meggyógyulok, beugrok egy snapszra – ígérem neki, ő meg szavamon fog. – Vigyázzon magára!

Kilépek az utcára, fellélegzem: nem is olyan félelmetes az időjárás, ami inkább félelmetes, az az, ami belül történik. Mert még mindig nem dőlt el, ki nyer: én vagy a vírusok. De remélem, hogy ezt a még jól szűrő tudatomat kímélni fogják.