Reggel

pirkadat álmos harmata

lengedezik a levegőben

     és gyengéden

terül el a kihűlt földön

madárka szólal meg,

               s elhallgat

dallama visszhangzik

  a házak között

egy vonat az állomáson,

      türelmetlen,

a hegyek között

              száguldana,

egyre várja utasait,

 hosszasan fütyül,

csak a madárka válaszol

neki az alvó hajnalban,

    igen, indulni kell

    a hívogató messzeségbe,

bárhova, oda, ami nem itt van,

  hegyek közé, vagy

      óceán mellé,

a reggel súlyos párája

        ránehezedik a

harmatra, s összeolvad

vele, magába temeti,

    a madárka csendesen

        figyel, fülel,

a vonat indulásra kész:

aki megérkezett, megy,

aki nem, marad,

egyszer jelez, vidáman,

     majd elnémul,

s a madár éneklésbe

              kezd,

a vonat elzakatol,

  a tavasz angyala

átkarolja a nedves

  földet, ráleheli

száraz melegségét,

   olvadjon a jégbe

zárt búskomorság,

a madárka hosszas
 csicsergésbe kezd,

    a fák zsenge
ágai integetnek