A vég ereje

Milyen érdekes is az ember… Amikor véget ér valami, valóban véget, és nem csak részlegesen, átmenetileg szünetel vagy elrejtőzik, mintha minden rossz elillanna az emlékezetéből. Minden rossz emléket egyszerre csak felváltja a szép emlék, azok a ritka pillanatok, amelyek miatt végigsínylődött. Amíg tartott, a rosszat nyelte, és egyre kérlelt, legyen már vége, és a jót épphogy csak tudomásul vette. S pont az a jó, amelyre nem figyelt, és amely óvatosan elraktározódott, a korszak végeztével kirobban teljes szépségében.

Érdekes az ember… Amikor véget ér valami, annak ellenére, hogy a vég megkönnyebbülést hoz számára, felszabadultság-érzetet ébreszt benne, újra visszakívánja az igát, hogy még jobban, mélyebben átélhesse azt a kevés jót és még inkább emlékezzen rá. A jót táplálná, hogy még jobb legyen, holott lehet, sőt, biztos, hogy abban az időben nem tudott volna többet és jobbat kihúzni a helyzetből.

Érdekes a Vég… Robbanóereje oly mértékű, hogy nem csupán szétsöpör és mindent elsöpör, hanem letisztítja a jármot és magát az embert is, eltünteti a rosszat és megmarad a csupasz, szépséges Jó.

(Egy korszak margójára)