Egy tanár emlékére

Kora tavaszi felhők gomolyogtak az égbolton, hol vidámabban, hol komorabban. A tanteremben a visszavágyott iskoláskor ceruzaszaga terjengett, szorgos gyermekfejek illatával és fáradhatatlan, panasztalan anyukák sebtében összerakott szendvicseivel vegyülve. 

Judit nehéz napnak nézett elébe: a gyerekek az óra elején kifejtették ama óhajukat, hogy a jól ismert, igaz ember, zsidó tanító életéről beszélgessenek, aki nemrég hunyt el: mintegy kegyeletük lerovásaként. Egy tanóra egy olyan ember emlékére, aki több ezer tanórát tartott kicsiknek, nagyoknak. A diákok is, Judit is tudta, hogy kevés ez az egy óra, nagyon kevés, mégis belevágtak…

Miközben megosztották egymással emlékeiket, amelyek ehhez a nagyszerű emberhez fűzték (a legbanálisabb találkozásoktól kezdve a vicces helyzeteken át a komoly előadásokig), beszélgetésük óhatatlanul más igaz tanítókra is kiterjedt, a hányatott vagy tragikus sorsú tanítványaikra, és mindazokra a kincsekre, amelyeket ránk hagytak. 

Szó esett a nem zsidó származású tanárokról is, akik zsidó gyermekmentők voltak, olyanokról, akik szabad választásukból mentek a gázkamrába kis zsidó tanítványaikkal együtt. 

Nehéz témák voltak ezek, a diákok pedig egyre inkább olyan kérdéseket kezdtek feltenni maguknak és Juditnak, amelyeknek megválaszolása szinte lehetetlen, amelyekre csupán személyes gondolattal lehetett válaszolni, szabályok nélkül. Ilyen volt az a kérdés is, amely váratlanul hasított bele a tanterem nyugalmas levegőjébe. 

- A tanító néni képes lenne erre? Mármint, képes lenne gázkamrába menni a gyerekekkel? 

Judit az ablakhoz sietett és kinyitotta. Számos kérdésre felkészült, és tudta, hogy a gyermekek pont azt fogják kérdezni tőle, aminek a megválaszolása emberpróbáló, ösztönző, ezért okos. De erre a kérdésre a választ mélyen eltemette magába. 

A diákok csendben, várakozva néztek rá. 

Judit szeme előtt elhomályosult az osztály és egy gyermekzsivajjal és sárga csillagokkal teli kis szobában találta magát. A sovány, szikár tanár könyvet tartott a kezében és lágy hangján mesélt.

A gyermekzsivajt a folyosóról behallatszó, ismert súlyos bakancsléptek szakították félbe. Erőteljesen kopogtak a tanterem ajtaján.

- Herr… tanár úr, kérem, jöjjön ki!

A tanár becsukta a könyvet, a katedrára tette, majd a mindennapos veszélyeztetéstől rosszat sejtő, ám még mindig mosolygó gyermekeket csendre intette.

- Maradjatok csendben, gyerekek, rögtön jövök! Addig, amíg nem vagyok itt, Judit vigyáz rátok! – intett Judit felé, majd kiment az ajtón.

Judit az első padsor elé ült, és jobb ötlet híján a nemsokára bekövetkező purimi ünnepről kezdett el mesélni. A gyerekek csillogó szemekkel ülték körbe, és egyre csak várták, mikor bukik le Hámán ármánykodásával együtt. Amikor Judit először megemlítette Hámán nevét, akkora zajt csaptak a gyerekek, hogy a tanárnak be kellett néznie az osztályba. A gyerekek nem, de Judit észrevette, hogy a tanár a röpke távolléte alatt megváltozott. Arca kemény lett, szeme viszont fájdalmasan megtört. Judit érezte, hogy valami történik odakint. Igyekezett kihagyni Hámán nevét a történetből. 

Telt az idő, a tanár csak nem jött vissza a tanterembe. Judit egyre idegesebb lett: nemsokára vége lesz Eszter történetének, és a gyerekek újra játszani fognak, talán hangosabbak is lesznek annál a zajnál, amit megengednek nekik az idegenek.

Amikor elérkezett ahhoz a részhez, ahol Eszter királyné a Királyok könyvéből kezdett volna olvasni Ahasvéros királynak, a tanterem ajtaja hirtelen kinyílt. Megjelent a tanár, görnyedten, összetörten, mögötte hat katonával. 

- Gyorsan, indulás, schnell, schnell! – kiabálta az egyik magas katona.

- Várjon, nem ezt beszéltük meg – nézett a szemébe a tanár. A katona dühében megremegett, mire a tanár könyörgőre fogta. – Kérem… 

A katonák a tanterem hátsó részébe mentek, a tanár pedig a gyerekekhez  fordult.

- Gyerekek, most elmegyünk egy kicsit kirándulni – mondta halkan, kedvesen.

A kis diákok kitörő örömmel fogadták a hírt. Hova megyünk? A szüleink is jönnek? Előtte elmehetünk WC-re? Mit fogunk enni? Mikor jövünk vissza? És ott, ahova megyünk, lesz játék? A tanító bácsi mesélni fog nekünk? És játszik is? – visszhangoztak a kérdések, a tanár pedig egyre csak válaszolt, miközben a gyerekek csomagolták holmijaikat.

Az iskola előtt egy tehergépkocsi állt. A diákok örömmel másztak fel a tehergépkocsira – nem lepődtek meg, hiszen láttak már másokat is elutazni, mindenki mosolyogva integetett nekik, ezért úgy gondolták, most végre találkozni fognak azokkal, akik már régen elmentek. És egyre több kérdés hangzott el: Ráhel néni is ilyen kocsival ment el, integetett a kendőjével, azt mondta, még találkozunk, ugye, most fogunk találkozni? …

Judit utolsóként ült le a tehergépkocsi hátsó részén. Egész testében remegett… A katonák leponyvázták a tehergépkocsit. Legszívesebben kioldotta volna a ponyvát, és minden gyereket egyenként lelökött volna a tehergépkocsiról, de tekintete találkozott a tanáréval. A mindig bölcs, nyugodt, kedves tanár fájdalmában teljesen megtébolyult… Tündérmeséket kezdett mesélni a gyerekeknek, éneklésre biztatta őket, hiszen a gyerekek most fognak találkozni rokonaikkal, mindenkivel, aki az elmúlt nehéz időkben elutazott. A tanár észrevette Judit kétségbeesését, ezért, tőle szokatlan módon, ellentmondást nem tűrően, csípősen megjegyezte:

- Judit, úgy látom, te nem örülsz annak, hogy nemsokára találkozol a rokonaiddal… Pedig jó lesz, meglásd, újra együtt lesz az egész család, és beöltözünk, és gyümölcsöt, meg Hámán táskát eszünk… - a gyerekek megnyalták szájuk szélét és csivitelni kezdtek: „én a lekvárosat szeretem” „én is, én is” „a diósnál nincs jobb” „ugye, mézes is van?”

Judit szeméből egy könnycsepp csordult ki és keresett utat az arcán, árulkodón, de senki nem vette észre.

A pár órás utazás után a tehergépkocsiról át kellett szállniuk egy vagonba.

Az állomáson várakozó vagonban levő asszonyok, lányok és anyák, amikor meglátták a diákokat, az apró, rácsos ablakokhoz szorították arcukat, kiabálni, sikítozni kezdtek... mind-mind az ő gyerekeik is voltak, még ha áttételesen is.

A tanárt rövid időre feltartóztatták az állomáson álldogáló katonák, elkérték az iratait. Kisebb vita alakult ki, a vagonba terelt gyerekek hangos sírásba kezdtek. Végül a katonák engedtek a nyomásnak: a tanárt felengedték a vagonba, ahol a gyermekek elcsitultak.

Judit szeme előtt ismét elhomályosult a kép, s most már egy sáros, több ezer felnőtt, gyermek, öreg, beteg, gyenge láb által kitaposott ösvényen lépkedett egy téglaépület felé. A tanár előre ment, a kimerült, éhező gyerekek belekapaszkodtak ruhájába, akik viszont még erősek voltak, szorosan mögötte ballagtak. A kérdések már egyre ritkábbak lettek, a vékony gyermekhangok mind halkabbak, a remény, amely néha oly kegyetlen, érthetetlen érzés, minden gyermek arcára kirajzolódott, csak a tanáréra nem: ő meg volt győződve, hogy szép dolog vár rá és gyermekeire a téglaépületben. A tanok által kapott gyermekeire…

Judit visszatért a jelenbe, a diákok felhúzott szemöldökkel még mindig várták a válaszát.

- Igen, azt hiszem, képes lennék erre – mondta halkan, jámboran Judit. A két gyermek csodálkozva nézett rá.

- Ez nem mártíromság, tanító néni? Nem azért tenné, hogy… hogy… hogy önmagát tegye híressé? Ez nem ellenkezik a parancsolatokkal?

Judit gyermeki kezét a nagy kéz a múltból enyhén megszorította.

- Szerintem… szerintem ez nem mártíromság… – válaszolta és abban a pillanatban kicsengettek az óráról. A diákok mozdulatlanul ültek a padban, rövid szünetük fele már elmúlt. 

- Vége az órának – figyelmeztette őket Judit.

A gyerekek bólogattak, de nem mozdultak helyükről.

- Rendben van, gyerekek, igen, képes lennék a gyerekekért ugyanezt megtenni, de hogy felnőttekért képes lennék-e, nem tudom… a legegyszerűbb válaszom, hogy talán azért, mert a felnőttek elesettek ugyan, de soha nem olyan kiszolgáltatottak, mint a gyerekek… Kell nekik az az utolsó kézfogás, amely megnyugtatja őket…

A két diák elhagyta a tantermet. Az ajtóból még visszanéztek Juditra, aki kissé megtörten vette elő a könyveket a következő órához.