Elhagyott a jóízű
gonoszkodás varázsereje,
védtelenné váltam,
harcképtelen s vitakerülő.
A jóság maradt csak nekem.
De unalmas is vagyok így!
Kérem vissza ellentmondásaim
robbanóerejét s ármánykodásaim
vad szelét!
Add már vissza nekem,
miből gondolataimat merítem,
az egyet, aminek éltető, vidám
ereje volt: a szemétkedésem.
Nem tudom, hogyan, mikor történt, de - elveszítettem magam. Reggel felébredtem, s nem találtam magam sem az ágyamban, sem a fürdőszobában, sem a konyhában. A tükörből egy jámbor asszony nézett vissza rám, a legapróbb nyomát sem láttam cinikusságának, irónikusságának vagy bármilyen ármánykodásának, ami rám vallana. Egy középkorú, kedves nő mosolygott vissza rám, miközben jómagam nem mosolyogtam, vagy mégis?
Furcsa, az éltető gonoszkodásom elillant belőlem egy éjszaka alatt. S amint haladtam az utcán a munkahelyem felé, észrevettem, hogy senki nem néz rám, nem kerül ki, ha én nem ugranék ki a szembejövők útjából, valószínű, hogy felborítanak. Tudtam, nem vagyok. Próbáltam felidézni olyan eseményeket, amelyek azelőtt bosszantottak, vagy amelyekből ihletet tudtam meríteni, de nem segített. Az emlékek ugyan megjelentek lelki szemeim előtt, de semmilyen érzelmet nem keltettek bennem.
Elmentem a munkahelyemre, kollégáimmal szokásunkhoz híven beszélgettünk a bennünket foglalkoztató kérdésekről, én viszont mindvégig úgy éreztem, mintha nem léteznék: minden
Hazafelé jövet is azt figyeltem, talán észrevesz valaki vagy én megtalálom magam, de semmi. Semmi nem történt az ég világon.
Pánikba estem: most mi lesz? Hiszen minden
Gyorsan összedobtam egy kis ebédet, talán visszakapom az ebéddel együtt a szarkazmusomat, de semmi nem történt: ugyanolyan erőtelennek éreztem magam, csak egy kicsit fürgébb lettem.
Igen, most már emlékszem: valaki ellopott. A fene vigye el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése