Szivacsemberek

K. tipikusan szivacsember, az élet minden területén. Sokan, s főleg azok, akik nem értik K. szivacsmivoltát, érzéketlen tuskónak, esetleg ostoba szamárnak titulálják, holott K. nem növénymaradvány, de állat sem. Ettől függetlenül rendszeresen megkapja a jelzőjét.

K-val nemrég találkoztam, s magamra ismertem benne. Szivacsbarátságot kötöttünk, s rájöttünk, hogy egymás nélkül nemigen boldogulunk ebben az értelmi és érzelmi káoszban, ami körülvesz bennünket. A szivacsembereknek ez az egyetlen hiányosságuk: nem értik, miért “kell” állást foglalni, miért “kell” szeretni-nem szeretni. Később rájöttünk, hogy azért nem értjük, mert ateisták vagyunk, Ist-nben hiszünk, de nem foglalkozunk vele.

K. születése óta szivacsember, én tanult szivacsember vagyok. És még mielőtt valaki megkérdezné, döglött szivacsemberek vagyunk-e vagy élők, a válaszom: nem tudom. Döntse el mindenki saját gondolatvilága, elképzelése szerint.

Szivacsemberségem kérdésével kisgyermekkorom óta foglalkoztam, ugyanis észrevettem magamon, ha fennakad a szivacspénztárcámon néhány forint, ami súlyossá tesz, továbbadom; ha hires-neves emberek kerestek fel segítségért, mossam tisztára őket vagy tetteiket, néhanapján feltépődtem, de volt olyan is, hogy egyenesen büdös lettem a sok maradéktól. Ilyenkor sokáig kellett tisztulnom. Voltak köztük olyanok, akiket kimondottan zavart az, hogy – ámbár tisztára mostam őket - nem foglalkoztam velük kellőképpen, hanem csak a rájuk ragadt szeméttel. Ennél még csak az volt abszurdabb, amikor szivacs létemre oktatni akartak a tisztelettudásra, holott a szivacsot olyasmire oktatni, ami nincs, köztudottan nem lehet. Főként egy olyan szivacsot nem lehet, akit évtizedeken át az elismert, már rég nem köztünk élő alkotók írásos üzeneteikkel pont arra buzdítottak, hogy merjen szembeszállni, ne nézze, kivel van dolga, hanem miért van dolga valakivel.

K. találkozásunkkor néhány köpetet, fikát, férfierényt és női barnamacit lógatott magáról, ami nem jelentett egyebet, minthogy - ha életben akar maradni - lassan változtatnia kell alakzatán, más lényként kell továbbléteznie, hisz előbb-utóbb a pöcegödörbe kerül, ahonnan bezzeg a szivacs soha nem kerül elő. Ő mégis vidám volt, a csüngedékeket vidáman lóbálta a szélfútta utcán. Rajtam néhány káromlás lógott, amihez pár nappal korábban még egy “kabbeafaszom” felirat csatlakozott. Súlyainktól függetlenül mosolyogva ráztuk meg egymás kezét.

A legnagyobb közös gondunk az volt, hogy a szivacsnövendékeink közül majdhogynem a legértékesebbek egy-egy nagyobb akadály láttán átváltoztak cipőfényesítővé, ruhakefévé, miközben jómagunk rengeteg energiát fektettünk abba, hogy megtanulják: a szivacsemberség nagyon nehéz dolog, ugyanakkor tiszta, mert ha mondjuk egy vödör szarba is bekerülünk, szivacsok maradunk s szivacsként olvadunk bele a természet körforgásába. A pöcegödörbe való bekerülés már egy kicsit komolyabb kihívás, ugyanis onnan már senki nem fog kiemelni bennünket, ámbár még ott is szivacsok vagyunk. Szivacsnövendékeink általában az első köz- és elismert ember láttán először pitiző kutyává változtak, majd a már említett emberfaj szükségleteit szűkölés közben megfigyelve átváltottak az éppen szükséges létformára.

K. és én a tudomány mércéjével mérve nemegész egy órán át beszélgettünk, miközben lekerült rólunk a sok ránkaggatott dísz. Rájöttünk, hogy meg tudjuk egymást menteni, vagy legalábbis le tudjuk lassítani a pöcegödörbe való jutás idejét. K. a káromlásaimat és a “kabbeafaszom” feliratú táblát egy újságpapírba csomagolta és az újrahasznosító telepre vitte, míg én a sok köpetet, fikát, férfierényt és női barnamacit a termőföldeken szórtam szét. Azonnal felszívódtak, amiből tudtam, hogy nemsokára sok-sok ember asztalán fognak, más formában, gőzölögni.