Viszem a batyut, minden rendben van

Csupán három hétre találkoztunk, hétköznapinak egyáltalán nem mondható körülmények között: engem az élet átvitt értelemben értelmezendő feladása, őt a szülés utáni depressziója vezette a kórházba. Nekem számot kellett vennem az addigi kudarcaimról és sikereimről, személyiségem java részének lerombolása és újraépítése volt a cél, neki a szüléssel járó gyilkos hajlamokkal helyettesített anyai érzéseit kellett újraéleszteni.

A kórház vezetősége döntött úgy, hogy egy szobába tesz bennünket, abban reménykedve, hogy a gyermekekhez való szélsőséges ragaszkodásom segíteni fog Verának a talpraállásban, nekem pedig a rámruházott feladattal felnyílik a szemem, hogy a legnehezebb pillanatban se hagyjam el önmagam. A végső döntés előtt, természetesen, egyeztettek velünk, s én azonnal beleegyeztem, hogy segítek a kismamának, Vera azonban nem szívesen állt kötélnek, mert szerinte lármás voltam, az ő kiegyensúlyozott egyénisége túlságosan labilis volt ahhoz, hogy egy ilyen eufórikus állapotú emberrel ossza meg a szobáját, azonban családja nyomására végül ő is igent mondott.

Amikor először megláttam az apró nőt ágya szélén ülni, megtört testtartása vagy maga a helyzet azonnal lecsendesített. Bemutatkoztunk egymásnak, s minden törekvése ellenére éreztem ellenállását, segítő kezem visszautasítását. Ismételten megfordult a fejemben, hogy szinte lehetetlen, kivitelezhetetlen feladatot vállaltam a saját építkezésem mellett, azonban eszembejutott az orvosok megnyugtatása: ha nincs előrelépés, szétválasztanak bennünket, mindketten másik szobába kerülünk.

A napok java részét együtt töltöttük, mert az orvosok megtiltották, hogy 2-3 óránál hosszabb időre egyedül hagyjam. Ezt a szabályt nehéz volt betartanom, mert még akkor is, amikor jómagam kismama voltam, nem muszájból voltam gyermekem mellett, egy felnőttel szemben, főleg egy racionálisnak tűnő felnőttel szemben pedig ez egyenesen banálisnak tünt.  Az orvosok ragaszkodtak ehhez a szabályhoz, s nekem jóformán annyi időm volt csupán magamra, hogy lezuhanyozzak, megigyak néhány kávét a többi beteggel, s máris rohannom kellett vissza Verához, aki naphosszat csendesen nézte a mennyezetet. 

Az első néhány nap alatt csak én beszéltem. Néha kérdeztem, de Vera minden kérdésemre lényegretörően, sóhajtozva válaszolt, így úgy döntöttem, hogy öntöm a gondolataimat mindaddig, amíg nem mutat ki valamihez vezető emberi reakciót: akár szidást, akár csatlakozást, bármit, csak ne legyen ilyen fagyos állapotban. Szinte magamnak váltam unalmassá a sok mesémtől, néha undor fogott el, amiért ennyi önteltséget mutattam, de nem hagytam abba. Olykor el-elkaptam mosolyát, sőt, felvihogott, ilyenkor sebességet váltottam, s reméltem, hogy ő is megszólal, de reményem az első három napban sorozatosan kudarcba fulladt. Valahol a negyedik nap táján Vera hirtelen megváltozott: reggel tornázni kezdett és meghívott sétálni a kórház kertjébe.

Kimentünk a hűvös levegőre és ideges, gyors köröket tettünk az udvaron. Nyirkos volt az idő, ezért pár perc után visszafordultunk, de megbeszéltük, hogy minden nap sétálni fogunk. Sőt, reggel együtt tornázunk – ez az apróság azért lényeges, mert én soha nem tornáztam reggelente.

S az ötödik napon váratlanul megszólalt az egyik melléképület mögött, ott, ahol szinte senki nem szokott megfordulni. A sok hablatyom meghozta az eredményét. Halkan, csilingelő hangján, jóindulattal mesélt a lélek oly kegyetlen és sötét bugyráról, amelynek terhe alatt többször is megszédültem, de – hála régi szokásomnak, hogy a nehéz helyzetekben énekelek magamban – semmi jelét nem mutattam megbotránkozásomnak. Vera addig nem tapasztalt mélységekig és őszinteségig ment elbeszélésével. Az elmondottak nem egy, de több lélek elkárhoztatására is elegendőek lehettek volna. Mindaz, amit félelemből a szakembereknek vagy családjának nem mondhatott el, az én fülembe került, az én szellemem terhévé vált. A teher egyre nagyobbá és nagyobbá kezdett válni, s a feketeség egyre inkább kezdte kitölteni az amúgy könnyed gondolataimat. Egyik-másik mondatánál kiserkent a könnyem, de már nem tudtam és nem is akartam visszafojtani, elrejteni, mert már nem tudtam tovább vinni érdektelenül és racionálisan mindazokat az eszméket, amelyek a szüléskor elferdítették anyai ösztöneit.

Visszamentünk a szobánkba és én ugyanúgy viselkedtem vele, mint azelőtt, miközben bennem forgott mindaz, amit magáról, pici gyermekéről és a vele tervezett, álmodott, kívánt, sötét, vérlázító tetteiről elmondott. Tulajdonságaim közé tartozik az is, hogy ezeket a titkokat gyorsan magamba szívom, mélyen elásom, nem foglalkozom velük, hanem a velem szemben álló emberre összpontosítok, s Vera, megérezvén ezt, minden egyes alkalommal mind többet mondott el magáról. Miközben nálam gyűltek bűnös gondolatai, mind közelebb került a családjához, gyermekéhez, a szakorvosok pedig hatalmas harcosnak, kivételes esetnek mondták, olyan kismamának, aki a leggyorsabban talpraállt a szülés utáni depresszióból. Mindennek – Ist-n a szemtanúm – őszintén örültem, főleg, amikor láttam vörös arcú, kék szemű kisbabáját.

Amikor elhagyta a kórházat, telefonszámot cseréltünk, s azt hittem, el fog felejteni. Tévedtem. Tegnap, több, mint fél évvel kórházi tartózkodásunk után felhívott. Csilingelő, meleg hangjából őszinte boldogság sugárzott és – hála. Éreztem, amint mocorog a fekete batyu a hátamon s kikívánkozik belőlem. Elsírtam magam.

Tudtam, s tudom: cipelni fogom titkát, amely – ha nála maradt volna –  a lelkiismeretfurdalásával együtt a teljes őrültségbe vitte volna. Nálam elfért a többi kis batyu között. Csak fájdalmas volt újra hallani felőle, még akkor is, ha azért hívott, hogy meghálálja.

Ezeket a dolgokat nem kell meghálálni. El kell őket temetni.