Rövid válaszom: igen.
Édesapám a következőképpen tanított: 9 éves voltam, amikor megkért, írjak két novellát, és ha jól sikerülnek, a szerencse is mellémszegődik, talán még meg is jelennek a napilapban, ahol külpolitikai tudósítóként dolgozott.
9 évesen nem tudtam, mi a novella, mire édesapám tömören elmagyarázta: egy rövid történet, jó csattanóval. Hogy kedvet kapjak az íráshoz, kölcsönadta első írógépét, amelyen annak idején első cikkeit írta. Gyermek lévén először játszottam a géppel, de apám emlékeztetett, hogy nemsokára letellik a határidő, ha nem iparkodok, nem lesz semmi a megjelentetésből. S egyszerre csak írni kezdtem, de nem iskolai módon: bekezdés, tárgyalás, befejezés, hanem úgy, ahogy nekem tetszett. Miután befejeztem a fogalmazást, édesapám a második novellához már témát is mondott. Ezzel egy kicsit megizzadtam, mert éreztem, óvatosan kell fogalmaznom, hiszen – ámbár gyermek voltam – nem írhattam le akármit.
A novellákat édesapám ezután magához vette és egy teljes napig nem szólt hozzám. Bármit kérdeztem tőle, hízelegtem neki, megingathatatlan volt. Türelemre intett, hogy mélyrehatóan tudjon foglalkozni az írásommal, ugyanis az volt az elve, hogy minden írásra aludni kell egyet. Másnap délután azonban elcsípett, leültetett a konyhával vele szemben, s rezzenéstelen arccal ezt mondta:
- Gratulálok. Ez novella. Mind a kettő. Tehetséges vagy. De: sok a nyelvhelyességi hibád, szóismétlésed, szórendi hibákat is találtam bennük, sőt, néha úgy érzem, nincs elég szókincsed, hogy leírd a helyzetet. A párbeszédeid kivállóak, de vigyázz a ritmusra, nem árt néhány természeti leírást is belevinni, amelyek megadják, vagy éppenséggel alátámasztják írásod légkörét.
Éreztem, ahogy gombóc kezd nőni a torkomban. Édesapám észrevehette a szemem sarkában gyülemlő könnyeket, mert így folytatta:
- Dícséretes, hogy egy ilyen kislány, mint te, önálló gondolatokkal, stilisztikailag elfogadható módon meg tud fogalmazni egy eseményt. Néhány helyen javítottam, ezért gépeld szépen újra őket, és holnap beviszem a szerkesztőségbe, s lesz, ami lesz, jó?
Beleegyeztem. Másnap édesapám visszafogott büszkeséggel telt örömmel fogadott: novelláim elnyerték a főszerkesztő és a rovatvezető tetszését, mindkettő meg fog jelenni a napilapban.
S ekkor kezdődött a valódi tanulás. Édesapám naponta biztatott, írjak, minél többet, s írásaimat vigyem el hozzá véleményezésre. Bármit írhattam. S az írásaimban fellelhető bravúrjaim vagy hibáim nyomán tanított, saját magamnak voltam a példája, ráadásul fogalmazásaimon keresztül tanultam meg az irodalmi műfajokat is. Természetesen nem voltam zseni, de nem is műveltem tiszta műfajokat. Édesapám az adott írás alapján tanította meg a különbséget a cikk, beszámoló, tárca, elbeszélés, novella, regény, pamphlet, egyperces stb. között. S mindazt, amire egyik írásomban tanított, már a következőnél alkalmaztam is. Természetesen a két-háromezer könyv között, ami otthonunkban volt, bőven akadtak segédeszközök, szótárak és irodalomelméleti könyvek. Mindezeket azonban édesapám csupán mankóként használta, s arra ösztönzött, hogy én se tegyek másként. Az volt az elve, hogy az írónak nem kell feltétlenül ismernie az irodalomelméletet á-tól zs-ig, inkább egyfajta apró tehetségre, ráérzésre van szüksége, sok-sok munkára és kemény, tárgyilagos önkritikára.
Tehát édesapám mellett, saját magamon tanultam meg, kisérleteztem ki a műfajokat, s mindez játékos formában történt. Természetesen, voltak kegyetlen pillanatok is, amikor nem voltam sem termékeny, sem figyelmes, ilyenkor mély csend ült édesapám és köztem. Ilyenkor édesapám mindig egy kicsit görnyedtebbnek látszott…
Minden egyes tanításával igényesebbé váltam, de nem lettem egyoldalú. Mert megtanított, hogy ha egy alkotás nem tetszik, még megállhatja a helyét a maga nemében.
Ami a legjobban bizonyítja édesapám tanításának sikerességét az az a tény, hogy amikor utolsó éves gimnazista voltam, felmentést kaptam irodalomelméletből: ugyanis a tanárom kijelentette, hogy őt megszégyenlítően többet tudok a kortárs irodalomról, maradjak inkább távol az órákról, mert nem tud majd oktatni. Az év végi ötösömet az addig megjelentetett és vázlatként, neki átadott kézirataimért kaptam, azért, hogy én is “dolgozzak egy kicsit, ha már a többi iskolatársamnak tanulnia kellett”.
Ma már mentor nélkül maradtam, azonban vannak írótársaim s néhány tanítványom, akiktől még mindig tanulok. Nem úgy, mint édesapámmal; most sokkal rögösebb az út, hisz nekem kell összegeznem azt, amit annak idején ő tett meg helyettem.
Végkövetkeztetés: az alkotás megtanulható egy szigorú, tárgyilagos, jóindulatú mentor mellett. Ehhez egy apró tehetség, kitartás, szorgalom, figyelem, önfegyelem szükséges és mindenféleképpen nyiltság mind a régi alkotások, úgy az újdonságok irányában is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése