Információ nélkül

Sajnálom, barátom, hogy elveszítettél.

Egykoron felnéztem rád. Minden egyes kitüntetéseddel, elismeréseddel úgy dicsekedtem, mintha a sajátom lett volna. Apámként kezeltelek: amikor bánatos voltál, úgy jártam melletted, mint az árnyék, amikor boldog voltál, - még ha nem is értettem boldogságod forrását - veled nevettem.

Valahogy felébredtem. Jobban mondva kikerültem álmaid bűvköréből. Kiütöttél belőle. A szürke valóság talajára léptem, s látom, mekkorát tévedsz, mennyire nem tud igaz lenni az, amit igaznak tüntetsz fel. Annak, aki bűvkörödben van, vakon hisz szavaidban, könnyű az elméjét elcsavarni... De annak, aki nem ismeri, vagy már nincs bűvkörödben, az összes eddigi szakmaiságod teljesen megkérdőjelez(het)i. Az olykor hirtelen feketébe torkolló rózsaszínű folyam, a minden tárgyilagosságtól mentes fantáziád folyama, melyben élsz s melybe barátaid oly szívélyesen hívod, már nem vonzó számomra.

A szürkeség, a realitás, az ismeret felé vezető nehéz, göröngyös és kegyetlen út az olyan gyenge lelkületű embereknek, mint Te, nem való. Hisz hányszor utáltál el magadtól szakembereket személyes indíttatásból, csupán azért, mert erősebb tárgyaló felek voltak nálad, mert kevésbé voltak megingathatók...

Ha annyira hiteles voltál és tárgyilagos, miért nem jártál utána pontosan annak, hogy mi történt azon az éjjelen, amelyre egyáltalán nem emlékszel? Ha annyira tárgyilagos vagy, miért nem érdeklődsz, miért indult kivizsgálás (és nem eljárás) irányodban? Ha olyan tárgyilagos vagy, miért nevezel egy beszélgetést kihallgatásnak? Ha olyan tárgyilagos vagy, miért nem vallod be, hogy mindaz, ami a napokban körülötted és benned történik, csupán azért történik, mert egy törékeny, téged tisztelő embert megvertél? Miért nem látod be, hogy minden emberségességednek vélt tulajdonságod emiatt teljesen más arcot ölthet mások szemében? Miért teszed magad áldozattá, holott a te kezed ütött?