Ildikó helyett: Másodrangú ember(ek)

(vázlat)

Sokáig minden rendben volt. Az iskolát időben végeztem, sőt, egyetemre is jártam. Dolgoztam is.

Nem is tudom, hogyan történt ez az egész, mert szerintem nem is történt meg. Legalábbis nem velem. A világgal történt valami.

Egyik napról a másikra skizofrénnek tituláltak. Ugyanúgy, mint amikor fáj a torkod, és elmész az orvoshoz: látja, hogy piros, és ad egy kis gyógyszert rá. Néha elvéti a diagnózist: kiderül, hogy nem torokgyulladásod van, hanem gennyes mandulagyulladásod, amitől később komplikációk léphetnek fel, de ahhoz az esethez is lehet hasonlítani, amikor az orvos elvéti a kezdetleges gégerákod, amibe jobb esetben néhány hónapon belül elpusztulsz.

Nem emlékszem semmire... Szerintem csak kimerült voltam. Sokat dolgoztam, keveset aludtam, s valami elkattant nálam. Mint bárkinél.

A világ azonban megváltozott: a diagnózis ellenében gyámság alá helyeztek, elvették a házamat. Azt sem tudom, anyám miért nem vett akkor a szárnyai alá, miért nem volt ott, amikor bekattantam. Amióta azonban a házamat eladták, ott kóslat mellettem, s intézkedik akkor is, amikor nem kell. Ráadásul állandóan a diagnózisomat emlegeti, mintegy zászlóként. Szerintem nem is miattam aggódik, hanem a pénz miatt, én pedig inkább miatta őrülök meg. Számára az lenne a megnyugtató, ha továbbra is anyagilag jó lábakon állnék, miközben elfelejti, hogy nem minden az anyagiakon múlik.

Teljesen más világban élünk, különbözik az értékrendszerünk. S pont ezért nincs más hátra számomra, minthogy rájátsszak minderre. Nem érdekel a házam, nem érdekel anyám sem. Keresem azt, ami nem megfogható, s mégis biztonságot nyújt. Nincs más hátra, belebújok a pszichiátriába, mert itt kezdem érezni, hogy különleges vagyok. Valójában soha senkinek nem voltam egyedi, különleges. Mert ha fontosnak, egyedinek tartott volna bárki is...

A kórházban láttam néhány embert összeomlani, ugyanolyan egyszerűek és normálisak voltak, mint bárki más, csak valakinek, valakiknek zavartak, és bekerültek. Néhány hét alatt teljesen szétestek. Orvos-, gyógyszer-, jobbanmondva pszichiátria függőkké váltak. Valahogy azt érzem, gondolom, hogy a beteg környezetünk saját maga védelmében termel ki bennünket magából a pszichiátriának...

Én például nem ítélek. Főleg nem ilyen könnyedén és ilyen súlyos jelzőkkel. Valakinek ez nem nehéz. Amióta megkaptam ezt a diagnózist, már nem létezem. A szerelem érzete mániaként lett leírva, sexuális vágyaim már deviáns magatartásnak, a szomorúságom idült, néha enyhe, néha mély depressziónak.

Mintha egy teljesen más fajta ember lennék, egy alacsonyabb rendű ember, egy állatfaj, akit távolságtartással kell vizsgálni, időszakonként pedig akár kisérleti alannyá is válhatok...

Ráadásul nincs látható megkülönböztető jelünk, amivel panaszkodhatnánk, hogy diszkriminálnak bennünket, mert mindenhonnan jövünk. Van köztünk idős, fiatal, sárga, fehér, fekete, nő, férfi, gyerek, vallásos, nem vallásos... Mi vagyunk az emberiség soha el nem múló, inkább rejtőzködő agressziójának, diszkriminációs vágyainak elszenvedettjei.

Csak azért, mert valami mérhetetlenben, kimondhatatlanban különbözünk a környezetünktől: talán érzékenyebbek, előzékenyebbek vagyunk, de az biztos, hogy félelemkeltően olyasmit érzékelünk, ami örökös cenzúra marad az emberiség számára. Az emberiség szellemiségének félelmét hozzuk felszínre, amiért elhallgattatnak.

Őrülteknek neveznek bennüket gondolati szabadságunkért, holott arról van csupán szó, hogy a bennünket megbélyegzők maguk nem értik, vagy félnek megérteni, miről beszélünk.

Örülök ennek az új világnak, amely védelmez, de tudom, hogy nem léphetek ki belőle. Most már nem.