Az én gettóm

 

Szereplők:

Juli

Tamás

Borika, Juli és Tamás lánya

Ügyvéd

Mari, a cigányasszony, gádzsi

Zoli, Mari férje

Sanyi, a fenyegető

János, Juli unokabátyja

1.     jelenet:

Fehérre meszelt, nedves foltokkal tarkított szoba. A parkettája öreg, dohos. Egy rácsos ablak nyílik a körfolyósóra. A szoba közepén egy öreg asztal, négy székkel, a csillárból gyenge fény szóródik a szobára. A lakás előtt öten állnak: Juli, Tamás, Mari, Zoli és az Ügyvéd. Beszélgetnek.

Ügyvéd (lelkesen lép be a lakásba): Amint azt a telefonban is megemlítettem, falusi környezetbe illő lakás, csendes, zöld udvarral, rengeteg virággal, na meg az a gyönyörű gesztenyefa…

Tamás (Zolihoz): És mennyi?

Zoli (zavartan): Én nem tudom… az asszony dóga (nézi a feleségét).

Mari (végigméri Julit és Tamást): Na jó van, hétszázé hirdettük, odagyjuk hatszázötvené…

Juli (óvatosan): Az sok… Az a lyuk ott a nappali oldalában, kőműveseket kellene hívni, teljesen fel kellene újitani…

Mari (elkapja Juli karját): Hallod, nem én akartam ebontani a falat, de muszáj vót: a tesvírömnek nincse lába, itt ápótam két évig… Nem tutam másképp kivinni a mosdóba…

Ügyvéd (közbeszól): Nézzék, ez egyáltalán nem rossz vásár: ennyi pénzért nem tud ilyen lakást venni: micsoda infrastruktúra: a házzal szemben trolimegálló, iskola, a közelben négy óvoda, a kis földalatti is öt perc sétára van innen… Az Önök helyében nem vacillálnék annyit.

Juli villámokat szór szemével az Ügyvéd irányában, Mari és Zoli összenéznek.

Mari: Na jó, hatszázé a tiétek, de anná má egy forintjával sem kevesebbé.

Juli (ügyesen leplezi örömét): Köszönöm, köszönjük, így már rendben van.

Mari (bölcsen): Látom én, hogy jó emberek. És kisbabájuk van, még szoptassa, úgye?

Juli a melléhez kap, zavartan nézi a társaságot.

Mari: Akkó megbeszétük. Hétfőn az ügyvéd úrná talákozunk. Hozzák a pízt, mi meg amit kő. Akkó megkapják a kúcsot is. Ja, és a csillár, az még maradhat egy kicsit? Anyámtó van, nálatok még jó helyen van. Majd ejövünk érte.

Juli (vonakodva): Jó, de nem tudunk rá sokáig vigyázni.

Julit félrehúzza Tamás.

Tamás: Figyelj, nem lesz ez így jó. Nem bízom bennük…

Juli: Miért?

Tamás (fejével integet feléjük): Hát… tudod…

Juli: Mit? Most mi bajod van? Én a lakást veszem, hogy kitől, az már nem érdekel. A lakás az lakás, a pénz az pénz.

Tamás: Dehát… Én félek…

Juli (magához húzza a férjét, sziszegi): Semmi dehát: szépen rendbehozzuk. Most takarítottunk meg egy százast, ebből futja a gyors javításokra. 

Tamás: Te nem érted, vagy nem akarod érteni, hogy miről beszélek?

Juli (foga között szűri): Úgy látszik, te nem érted, mit beszélek.

Mari (a férjének súgja): Mondottam én neked, nem teccik nekem a férje, de az asszony, nekije a szíve a helyén van. Neki adom el a lakást, senki másnak, itt hajjak meg, ha nem mondok igazat.

Ügyvéd (a körfolyósóról szól be): Hát nem csodás ez a környezet, és ez a levegő, hmmm, mintha újra otthon lennék, Tapolcán!

Mari: Na jó van, menjünk, mindent megbeszétünk. Hétfőn kilenckó talákozunk.

2.     jelenet

Ugyanaz a szoba, fehérre meszelve, a parketta felcsiszolva. Könyvespolc az egyik falnál, ágy, asztal székekkel, a sarokban egy íróasztal, számítógéppel. Juli Borikát, nyolc hónapos gyerekét eteti, aki babakocsiban ül. A körfolyósóról sutyorgások hallatszanak, majd kopogás az ajtón. Juli megtörli Borika száját és ajtót nyit.

Sanyi: Keziccsókolom, ura itthó van?

Juli: Nem, nincs itthon, dolgozik. De bármelyik pillanatban hazaérkezhet. Segíthetek?

Sanyi: Hó van Mari csillára?

Juli (sóhajt): A pincében.

Sanyi: Ottan nincsen.

Juli: Mi pedig odaraktuk. Szóltunk Marinak, jöjjenek a csillárért, de nem jöttek. Üzentem is neki, hogy leviszem a pincébe, azt mondta, jó van.

Sanyi: De akkó sincs ottan.

Juli: És én tehetek róla?

Sanyi: Valaki ellopta. A Mari aszonta, hogy az annyátó van, tizenhétezret ér. Ki kő fizetni.

Juli: Nem fizetek én semmit. Mondtam neki, menjen érte, nem én loptam el, levittem. A szomszédok is megmondhatják.

Sanyi: Az lehet, de akkó is ki kő fizetni. Mi se loptuk.

Juli: És mi lesz, ha nem fizetünk?

Sanyi: Akkó azt üzeni a Mari, hogy összehíjja az összes cigányt és megveret benneteket.

Juli: Figyelj csak, akkor én azt üzenem Marinak, hogyha ő a cigányokat hívja, én is hívom a bűnözőket és majd meglátjuk, mi lesz.

Sanyi gyanakvóan néz, idegesen topog egy helyben.

Juli (csendesen, nyugodtan): Na most menjél és mondd meg Marinak, mit üzentem.

Juli becsukja az ajtót, bereteszeli, majd visszamegy Borikához. A körfolyósóról sutyorgások hallhatók.

Mari: Te hüje, nem megmontam, hogy a férjit keresd?

Sanyi: De nincsen itthó.

Mari: Te hüje, áááh, semmirevaló vagy. Aszontam, a férjit fenyegezsd. Júcsát ne báncsd.  Most micsinájjak? Mindent nekünk, asszonyoknak ke evégeznünk. Montam, hogy az asszonynak van esze, tud beszéni, a férje… jajaj ebbő most mán nem eszünk. No majd rendbehozom. Komoj vót?

Sanyi: Komoj… (Juli ezt hallván az égre mereszti a szemét, és tagadólag integet a fejével).

Mari: Jajaj, még bajt hozó ránk te, te…

Néhány perc csend, majd ismételten kopogás hallatszik az ajtón.

Sanyi: Keziccsókolom.

Juli: Tessék, hallgatom.

Sanyi: Azt üzeni a Mari, hogy minde rendbe van. Meg van a csillár. Harakszik még naccsád?

Mari (megjelenik a háta mögött, félrelöki Sanyit, rámordul, aki elkotródik): Szerbusz Júcsa, felejcsük e, ami történt. Ehol-e hoztam egy kis tőtött káposztát, édes káposztábó, ilyet még nem etté. Bejöhetek? (s már hozza is az ételt, leül az asztalhoz)

Juli: Mari, ez nincsen rendjén így, ahogy van. Megbeszéltük, hogy a csillárt a pincébe tesszük, a rekeszbe. Múlt héten csütörtökön vittük le, még külön szóltunk is, emlékszel?

Mari (szégyell a szemébe nézni): A csillár nincs meg, hazudott a Sanyi. Csak tunnám ki lopta el, kitekerem a nyakát, addig éjjek is!

Juli: Én erről nem tehetek.

Mari (figyeli Borikát és kezébe veszi a babaételt, amely az asztalon állt): Te mive eteted a gyereket? Mi ez?

Juli: Babaétel: zöldség, répa, zöldborsópép.

Mari: És szopik még? Ó, látom, szopik, jó az. Hanem jön a foga, nem ac nekije kenyeret, kiflit?

Juli (megrökönyödve): Nem, Isten ments, még korai.

Mari: Há mennyi idős? Hét-nyóc hónapos?

Juli: Igen, pontosan annyi. Nyolc hónapos.

Mari (ráparancsol Julira, miközben a gyereket cirógatja): Hozzá kenyeret, vagy kiflit, amid van! Az én gyerekeim már hat hónaposan szopogatták a kenyér híját. Te csillagszemű te, te szép szerelmem, gyöngyvirágom, megmutassuk mi, hogy tudunk rágni, úgye?

Juli megjelenik a kezében egy kiflivel, Mari kikapja a kezéből a kiflit, kettétöri és óvatosan a kislány kezébe helyezi. Mindvégig figyeli a gyereket, hogyan eszik, ugrásra kész, ha véletlenül félrenyelne a gyerek.

Mari: Hallod-e, az én Irénkém okos kisjány de szemtelen, kéne neki egy kis finomság, gond vóna, ha néha vigyázná rá? Hadd ragadjon rá valami! Asztán még aziskolában is kérik, tanújon meg azon a gépen dógozni, meg angolú beszéni, megtanítanád?

Juli: Nyugodtan küldjed át, úgyis itthon vagyok egész nap. Örülnék neki,  Borika sem lesz egyedül.

Mari: És… még valami… Hogyismongyam… Sok lesz ez egyszerre… A fiam keresszülei nemrég meghóttak. (kérlelően néz Julira). Gondótam, lenné te a keresztannya? Csak úgy, tudod, a szivemnek könnyebb…

Juli: Nem lehetek, Mari. Mégis, hogy lennék, amikor már volt neki? Én ráadásul még meg sem vagyok keresztelve.

Marinak kikerekedik a szeme, de gyorsan összeszedi magát.

Mari: Hallod, arró van szó, hogy amíg nem lesz nagykorú, valaki kő, hogy vállalja. Zoli, én bármikó meghóhatunk. Irénkének ének a keresszülei, fijamnak nem. Gondód át! Képzed milyen lenne nekije ha mi meghónánk.

Juli elhallgat, gondolkodik.

Juli: Egy feltételem van, hogy ezt elvállaljam. A fiadnak le kell érettségiznie.

Mari elsápad.

Mari: Az a gyerek nem ojan okos, az ojan mint az apja.

Juli: Amit mondtam, megmondtam: le kell érettségiznie. Nem érdekel, hányasra, legyen meg az érettségije. Ha ezt megígéred, elvállalom.

Mari: Szűz Máriám édes jó anyám, de hát az a gyerek, ojan, mint azapja, csak dógozni akar meg pízt keresni.

Juli: Dolgozni ráér miután leérettségizett. Mondok neked valamit, Mari, s most jól figyelj: az egyik osztálytársam nagyon rossz tanuló volt: éveken át a tanárok kegyelemből engedték át a magasabb osztályokba. Miután leérettségiztünk, elment kőmüvesnek. Két év kemény munka után elege lett, s egyetemre íratkozott. Kitűnővel végezte az egyetemet és ma már irodában dolgozik, jó pénzért. Érted, mit mondok?

Mari: Há hogyne érteném, iskoláva válogathat a szakmák közű. Nem ezen csodákozom, hanem rajtad-e, én még ijenne nem találkoztam, mint te (elismerően végigméri, majd a kislányhoz fordul). Na, látom, a kisjány már egész jó eszi a kiflit. Mondok neked valamit: bízzá ebbe a gyerekbe. Most meg megyek a dógomra.

3.     jelenet

Ugyanaz a szoba, este van. Juli és Tamás az ágyban fekszik, az ágy melleti éjjeli lámpa ég. Hirtelen nagy zajongás, futkosás, jajveszékelés hallatszik kintről.

Tamás: Na már megint baltával kergeti a szomszéd a feleségét.

Juli: Ez nem nevetséges, hogy lehetsz ilyen marha? Szörnyű volt látni. Te, persze itthon üldögéltél, a biztonságban.

Tamás: Minek mentél ki? Minek nézted?

Juli: Tamás, nem tudok nyugodtan ülni és úgy tenni, mintha semmi sem történne: az asszony ráadásul terhes volt, hat gyerekük van. Még jó, hogy a szomszédok kijöttek, lefogták a férjét és elvitték a detoxikálóba…

Tamás: Ne üsd az orrod mások ügyébe…

Juli: Na szép kis felfogás, nem mondom, de bezzeg, ha téged üldöznének, akkor mindenkinek segítenie kellene, mi?

Tamás (fülel): Hallgass csak! Csitt… Ez nem veszekedés… Ezek kommandósok!

Juli: Mi?

Tamás: Nem hallottad: az önkormányzat kiküldte a költöztetőket, most intézkednek!

Juli: Micsoda? Milyen cirkusz ez? Milyen dolog az, hogy éjjel költöztetnek?

Tamás: Csitt, hallgass már, hallani akarom…

Kintről csendes, de határozott utasítások hallatszanak, dobozolások. Kisbaba sír fel az éjszakába, édesanyja csitítja. Kalapácsütések sorozata csendül fel, majd elcsendesedik az udvar, mintha kihalt volna.

Juli: Nem, ezt nem hiszem el, ez nem lehet igaz.

Tamás (magáratekeri a takarót és elfordul a feleségétől): Önkényesen laktak itt.

Juli (haragosan): Akkor sem vagyok meggyőződve, hogy így kell intézkedni! Megyek, megkérdezem Marit, mi a fene van.

Kopogás hallatszik az ajtón. Mari áll az ajtó előtt.

Mari: Júcsa, megijetté?

Juli: Hát, nem volt épp kellemes.

Mari: Vártam, hogy kijöjjé. (félvállról odaveti Tamásnak) Jóestét! Kébzed, evitték a Ferit, Rózsit és a hét gyereket.

Juli: Hova?

Mari: A Ferit börtönbe. Rózsit valami otthonba, evették tőle a gyerekeket is, a legkisebbet is. Feri jó ember, de amikor iszik, nem lehet vele bírni. Nem fizették a számlákat, lopták a vizet, a villanyt, a gázt, mindent. Ahogy ők étek, talán jobb is nekik így: lent, az alagsorban állandóan tetvesek vótak, a gyerekek meg betegek. Láttál nálam már piszokságot? Minden csillog, ahogy kő, a pallóról is ehec, úgy, mint ahogy nálad is. Rózsi nem vót jó anya, a gyerekeket sajnálom.

Juli: Azért ez mégsem járja, hogy éjszaka költöztessék őket…

Mari: Kaptak ők valami levelet, ma éfélig e kellett vóna hagyni a lakást, de senki nem fogadta be őket. Tudod, az nem járja, hogy az asszony ne csinájjon semmit, még a gyerekekre sem főzött… Én vittem nekik enni… De nem ezért jöttem most ide, hogy ezt emondjam. Oda, veled szembe kőtözött Erzsa, vigyázz vele. Ugyanolyan piszokos, mint Rózsi. Van egy gyereke, valami rendőrtő. Mer a gyerek apja rendőr, Erzsa kapott lakást. Nem áll jól a szeme, ha rádnéz. Na meg ragad a keze. Be ne engedd a lakásodba, hallod-e, mer baj lesz belőle, nem nekem, neked. A gyerekedet sem, az én drága szerelmemet, ne add neki kezébe, mer még ekap tőle valamit. Eszt most nagyon komojan mondom! A férfi, aki vele lakik, lövi magát, tudod. Mindég megy valahova és utána jön, mint a részeg, neki Erzsának és a gyereknek. Erzsa gyerek vót, amikor megszűte a fiút, annyára nem hallgatott, ki is tagatták ezér. Amikó pedig a rendőrnek nem kellett, ment vóna az vissza azannyáhó, de rendőr fattya nem kő. Most bódogujjon, ahogy tud.

Juli: Én mégis sajnálom, nem tudom, lesz-e annyi erőm, hogy megálljam és ne segítsek neki.

Mari: Én megmontam, a többi mán terád van bízva. A drogosokka nem lehet. A gyerek nem eszik, de a drogra van…

Juli: Hát éppen ezért kell segíteni, a gyereknek.

Mari: Te asszony, ne légy mán ilyen öszvér! Térjé mán észhez! A mútkó belázasodott a gyerek, micsinált Erzsa? Na mit? Vett neki kólát és csipszet… Ezen mán hogy tuc segíteni?

Juli elhallgat, csendben bólint.

Mari: Jó van, hagylak alunni. Hónap átjön Irénke, tanúni. Na jóéjt.

Juli: Jöjjön csak, várom. Jóéjt!

Juli becsukja az ajtót.

Tamás (magára húzza a takarót): Lesz már végre nyugtom? Miért kell ennyit foglalkozni a szomszédsággal? Kit érdekel, kivel mi történik?

Juli: Engem. Engem érdekel az életünk. Most meg, ha megengeded, olvasnék egy kicsit.

Ölébe veszi a könyvet, de elmereng. A férje horkolni kezd.

4.     jelenet

Ugyanaz a szoba, dobozokkal teli. Juli tesz-vesz, pakol és közben dudolászik. Mari az ablakon bekopog, integet. Juli beengedi a lakásba.

Mari: Akkó emész?

Juli: Igen.

Mari: Annyira rossz vót?

Juli: Nem, dehogy volt rossz. Csak tudod, az emlékek… meg nagyobb is a lakás.

Mari: Sajnálom, me jól evótunk, ugye? De a férjed, (köp egyet) phű, azt ki nem átam! Jó tetted, hogy kitetted a szűrét! Ivott az ám, rendesen, láttam… Hanem hova kőtöztök pontosan?

Juli: A hídon túlra, első utca jobbra.

Mari: Hát akkó köze lesztek, (homlokára csap) te hallod, ott van két gádzsi, az egyik Mari mint én és a másik… hogyishíjják, na, ….  Majd szólok nekik, hogy odakőtözik a tesvérem.

Juli: Aranyos vagy, de nem kell, minden rendben lesz.

Mari: Csak te ne büszkélkedj, elintézem neked. Tudod, mennyire a szivemhez nőtté…

Juli (elcsukló hangon): Te is az enyémhez.

Átölelik egymást, Juli sírni kezd, Mari mosolyog, hátát veregeti.

Mari: És ha bármi gondod van, tudod, Mari elintézi e… Nézz a szemembe, te… Fekete szemed van, nem illik hozzád, a hajad és a bőröd szinéhez. Túl fekete… Érted, úgye? Na megyek is mán át a hídon, szólok nekik. És asztán ne hajjak rólatok rosszat. Elátogatok én ám oda is, a kezem oda is elér… Marit mindenki ismeri.

5.     jelenet

Tágas nappaliszoba, kellemesen bebútorozva. A nappaliszobában Juli és János, Juli unokabátja üldögélnek, boroznak.

János: Szép történet, Juli. És itt hogy fogadtak benneteket?

Juli (elmereng, mosolyog): Mari tényleg átjött, beszélt a két asszonnyal. Addig járt erre, amíg saját szemével nem győződött meg róla, hogy minden rendben van velünk. János, engem az úristen mindig megvéd, mindig küld hozzám valakit, valaki jót, aki vigyáz rám. Mari volt végig a védőangyalom… Itt, az új helyen is, az utcánkban is sok balhé történt, de soha, soha bennünket egy rossz szó nem ért, egy rossz pillantás nem követett. Ugyanakkor a balhék között sok szép dolog is történik: például egyszer elfelejtettem a lakáskulcsomat a postaládában. Nem vettem észre, mert Borika nyitotta nekem az ajtót. Estefelé valaki kopogott az ajtómon: három megtermett fiatalember állt ott, tudod, olyan, akitől, amikor a sötét utcán találkozol megfagy a vér benned. A fiúk a lakáskulcsomat tartották a kezükben, és azt mondták: “Juli néni, megtalátuk a kúcsát a ládába, gondótuk felhozzuk, nehogy valaki evegye. Vigyázzon rá! Most szerencséje vót.” Hirtelen nem tudtam mit tenni: hálálkodtam, csodálkoztam…

János: És nem féltél, hogy esetleg lemásolták a lakáskulcsod?

Juli: Dehogy! Akkor fel sem hozták volna, otthagyták volna a ládában. Hanem volt ennek folytatása. Miután elmentek, lelkiismeretfurdallásom volt, mert semmivel nem jutalmaztam meg őket. Gyorsan kivettem a tárcámból három papír kétszázast és egy csokit, lefutottam az utcára. Ismerem őket, gondoltam átadom nekik… Meg is láttam őket, a bandájukkal álldogáltak. Közeledtem feléjük, a szemükbe néztem. Észrevettek és azt is látták, hogy hozok valamit, de elfordultak tőlem, és úgy tettek, mintha nem ismernének. Többször elmentem előttük, de egyikőjük sem jelzett, hogy odamehetek hozzájuk...

János: Szerinted miért?

Juli: Nem tudom. Talán nem várták el, hogy fizessek a szívességükért. Jobbanmondva biztos vagyok ebben…  Itt nincs mese, nincs udvariasság, csak az emberség: mindig nyitott szemmel és szívvel kell menned és fölöslegesen nem szabad semmibe sem beleavatkoznod, csak ha kérnek - de ha jobban belegondolsz, ez a természetes, a normális, nemde?

János: De igen, ez így van. Ismered a Lászlót, a grafikust?

Juli: Persze, hogy ismerem. Mi van vele?

János: Hát ő is úgymond “gettóban” él. Megállapodott az ottaniakkal, és nagyon jól érzi magát köztük.

Juli: Na, nem csak megállapodásról van szó, ezt tudod.

János: De, tényleg, a szó szoros értelemben megalkudtak.

Juli (megadóan): Jó, ha te így gondolod…

János: Várjál csak, folytasd csak, érdekel a véleményed…

Juli (mély lélegzetet vesz): Alkudhatsz te amennyit akarsz, ha – mint ahogyan azt Mari is mondta – nincs a helyén a szived és az eszed, ha nem szereted embertársad úgy, ahogy valóban kell, az üzleted ilyen esetben egy fabatkát sem ér, esetleg néhány nap nyugalmat kaphatsz. De ha belélegzed azt a levegőt, amelyet a másik is belélegez, ha megérted és átérzed azt, amit ő is átérez, már nem látod, milyen testbe bújtatta a teremtő és meglátod a valódi lényét, amely semmiben sem különbözik tőled.

János (bólogat, kicsit cinikusan megjegyzi): Megérkeztél a mennyországba, úgy-e?

Juli: Talán. Jobbanmondva én itt találtam meg… a családomat.

János: És hol érezted magad jobban? A hídon innen, vagy a hídon túl?

Juli: Mindkét helyen egyformán jól, egyformán biztonságosan… (elkomorodik az arca) Itt is voltak költöztetők, vagyis, ahogy mi hívjuk, kommandósok, itt is láttam családokat vesztegelni az utcán, szemeteszacskókba gyömöszkölt ruháikkal, szörnyű volt… A kommandó óta egy kicsit elárvult az utca… S vele együtt én is. Néhanapján még hallani a táncot, a jókedvet, de már egyre ritkábban… A gettóm most már lassan csak az emlékeimben fog maradni, hacsak nem teszek valamit…

János: Hát akkor tedd meg: írd meg, milyen is volt valójában a gettó. A te gettód.

Juli: Úgy lesz.

Jelentősen összenéznek, koccintanak.

Vége