Sodrásban

Fáradtan ébredt. Ágyából kikecmeregve többször nekiment a falnak. A reggeli könnyeitől nem látott, majdnem félrepisilt a WC-ben.

Az asztalon kihűlt kávéja várta és a csend. Mint minden reggel, most is körülnézett a lakásában: a parketta már dohszagúan vigyorgott rá, az ablakokról pergett le a festék, a konyhában enyhe gázszag terjengett az öreg tűzhely mellől, a mosogató alól hallhatóan kopogtak a vízcseppek a már megtelt vödrökben.

Az idén sem utazik el sehova, behúzódik odújába s egyre csak tervezgetni fog, de semmit nem valósít meg. Ráadásul már fél éve nem takarított. Valahogy negyven év környékén számára már lényegtelenné vált a fizikális, kispolgári törtetés.

Nemrég halt meg barátnője, az a nyolcvanéves mentálhigiénés nővérke, aki életét a sérültek ápolására tette fel. Halála előtt rendszeresen beszélgettek, s egyik pillanatban azt találta mondani, hogy a szubjektív élet objektíven senkinek semmit nem jelent, s példának a sajátját mutatta be: szerény lakásában az évtizedek alatt kapott apró tárgyakat sorra vette. Ezek többnyire különleges kis emlékek voltak, nehezen beszerezhető apróságok, amelyeknek értékét csak szakavatott szemek látják. Azt mondta, ha ő meghal, ezek a tárgyak értéküket vesztik, egy zacskóba kerülnek, s vele együtt elvesznek az anyagi tárgyilagosság világában.

Ezek a mondatok nem jelentettek számára semmit mindaddig, amíg ő élt. Amikor viszont meghalt, s a nyers valósággal szembenézett, látta, mennyire igaza van. A lakását kipakolták, a rokonok megrökönyödve nézték a “sok kacatot”, gyorsan túltettek a bútorain,  egyfajta fertőtlenítést végeztek a szobákon, s mintha soha nem létezett volna, egy új családot költöztettek be. A kacatok a helybeli alapítványhoz kerültek, s csak reménykedni lehetett benne, hogy az alapítványi emberek felismerik az értéküket, s vigyáznak majd rájuk.

Lassan kiitta hideg kávéját, de a reggeli mosakodáshoz még mindig nem volt kedve. Kiment a konyhába és friss kávét főzött.

Ezt az életmódot választotta: egy kis fészekhez kötötte magát, azt ápolta, építgette folyamatosan. Választhatta volna a kevésbé kényelmes, folyamatos bizonytalanságot, az egyszer fent-et másszor lent-et, mégsem tette. Erre tanították, ezt mutatták neki. S ma már kétségei vannak, nem kellett-e volna a korosztálybelieihez hasonlóan cselekedni: a gyorsan megszerzett pénzt utazásokra, szépítkezésekre fordítani, nem gondolni a jövőre, igyekezni minél többet magába szívni az életből, hogy egy nap holtan ébredjen valamelyik albérlet több bérlőjétől koszos ágyán, semmivel mögötte.

Börtönt épített, a hagyomány rabjává vált, annak a hagyománynak, amely csak részben volt az övé. Ismerősei elevenek, még ma is küzdenek életükért és fenntartásukért, amiről ő már akkor letett, amikor megvette a lakását.

Nemrég derült ki, hogy nem marad már sok hátra neki sem. Már kezdi érezni az ideig-óráig mérsékelhető fájdalmat, félig-meddig érez már csak normálisan, két épkézláb mondatot is csak úgy tud kimondani, ha előtte magában gyakorolja őket. Rövidtávú memóriája szinte már nincs is, közeli barátai azzal szokták vígasztalni, hogy azért léteznek, hogy emlékeztessék őt az elfelejtett problémákra. A hosszútávú memóriája téveseszmékből áll.

Egy újabb könnycsepp gördül le beesett arcán, azzal mosakszik meg. Kit örvendeztessen meg mindazzal, amit teremtett? Ki fog szeretettel gondolni rá akár csak másodpercekre is, amiért munkájának eredményét ráhagyja?

Ránézett antik íróasztalára, s eszébe jutott barátnője: ő bezzeg tudta, nagyon jól tudta, mit tesz, amikor nekiadta az íróasztalt, a két fotelt és dohányzóasztalt. Addig konyhaasztalon végzett mindent, s barátnője gondolkodás nélkül odaajándékozta neki a több százezer forintot érő bútorokat, mielőtt új életet kezdett volna. Tudta, hogy az íróasztal jó kezekben van, nagyon nagy szükség van rá, s ha csak pár évig is, de vigyázni fognak rá, s általa emlékezni fognak a régi tulajdonosára.

Ezt kellene neki is tennie, csakhogy… Éles nyilalást érzett a halántéka táján, majd zsibbadást: mintha tégla érte volna tarkóját és koponyájának jobb oldalát. Megszédült, leült íróasztalához.

Na, most mi legyen? Már fogalmazni sem tud, folyamatosan, fokozatosan butul, tudja, érzi, nap, mint nap kegyetlenül szembesül ostobaságával. Megalázva érzi magát saját magával szemben, mert igazat kell adnia azoknak, akik évek óta ismerik őt, s csípős megjegyzéseket tesznek rá a nem fejlődése miatt, s igazat kell adnia azoknak is, akik most ismerték meg, s felszínesnek, ostobának tartják. Nem akar senkinél sem magyarázkodni, hagyja, hogy a butulás fokozatosan eluralkodjon rajta. Időszakonként agytornát végez, eredménytelenül. Teszteket tölt ki, még elkeserítőbb eredményekkel.

Régebben úgy gondolta, hogy a legnagyobb büntetés, ami egy embert érinthet, az az, ha hülyeségeket tesz, s később szembe kell néznie saját hülyeségével. Ma már tudja, hogy nem az: a tudatos butulás az, ami ennél szörnyebb.

S itt ül, a szétesőfélben levő lakásában, erőtlenül, megvalósításra váró tervekkel, fokozatos agysejtpusztulással és elmeborulással, tudván, itt már nincs mentség.

Visszabotorkál ágyába, s onnan várja, hogy az új nap is úgy múljon el, mint az elmúlt pár hónap napja: tettek, tervek nélkül, sodrásban.