A riport

Az idős asszony csendesen, magában zokogni kezdett. A riporter elhallgatott. Mit kérdezhet ezek után? Életének még a legfájóbb, legmegrázóbb és legmegalázóbb részleteiről is tárgyilagosan volt képes válaszolni. Az újságíró tudta, hogy egy többhetes sereganyagot kapott ettől a töpörödött, sovány, szegényházban élő asszonytól egy karton cigarettáért és néhány szem kávéért. A cikkeket falni fogják az olvasók, de ehhez egy kicsit majd át kell dolgoznia, hogy a felháborodás még inkább hanghoz jusson mellkasukban.

"Ugyan, mit számít egy kis csinosítás az íráson? Mindenki ezt teszi - gondolta. - Ennek a vénasszonynak pláne semmit. A családjának még kevésbé. Az olvasók annál inkább érdekeltekké fognak válni, az újságot mindenestől meg fogják vásárolni."

- És még valami - emelte vizenyősre sírt szemét az asszony  a riporterre.

- Tessék, mondja csak nyugodtan - unszolta érdektelenül a fiatalember.

- Nehogy azt írja, hogy áldozat vagyok, mert nem vagyok az. Így éltem le, így választottam leélni az életem... Még akkor is, ha nem én választottam, ez a sors lett rám szabva. A sorsot nem szabad akár még gondolatban sem megváltoztatni. Világok dőlnek össze s jönnek létre így...

A riporter megakadt a jegyzetelésben. Sokat hallott már, sok volt a közhely is, amit az öregasszony használt, de most valami miatt ezek a mondatok másként hangoztak.

- Ezt hogy tetszik érteni?

- Fiam, még ezt sem tudod? Hogy lett belőled író?

- Újságíró vagyok, újságíró, nem író - pontosított türelmetlenül a riporter.

- Ja, az más. Újság. Akkor jogod van ledönteni a világokat és újakat, akár még nem létezőket is létrehozni - motyogta az öregasszony.

- Érdekel, mire gondolt a néni - lágyult meg a firkász hangja, de  jövőbeli cikksorozatának főszereplője makacsul elhallgatott. Egy szót sem lehetett már belőle kihúzni., egyoldalúan kínos csendben ültek egymás mellett néhány percig - Néni, hoztam magának egy karton cigit, itt van a zacskóban, na meg a kávéja is. A nejem küldött egy kis süteményt is.

Az asszony a távolba révedezett, rá sem nézett a megszokott zacskóra.

- Köszönöm.

- Kell még valami? Hozzak még valamit? - kérdezte. Riportalanya fájdalmasan a szemébe nézet.

- Itt ér véget ismeretségünk, ennyi volt - válaszolta személytelen hangon, amelybe a riporter beleborzongott.

15 éves pályafutása során ez volt a legnehezebb és egyben legtöbbet ígérő feladata - felkeresni ezt az idős asszonyt egy szegényházban, ami egyben elmegyógyintézet és elfekvő is. Hat hónapon át eleinte szinte minden nap, később mind ritkábban látogatta, a cél az volt, hogy bizalmába férkőzzön és minél többet kihúzzon belőle egy letűnő világról, amely holnap már vitatható és letagadható történelem lesz. Nehéz dolga volt, mert az asszonynak kiélezett megérzései voltak az apró rezdülésekre, megérezte a tett mögött bujkáló szándékot. Ha nem talált volna rá egyszer egy önkívületi állapotában rángatózva, ordibálva a szegények otthonának folyosóján, amelyet másnap már erősen szégyellett, valószínűleg soha nem sikerült volna a bizalmába férkőznie. Ez volt a szerencséje: a magas osztálybeliek gyenge idegrendszere, amelyet egy erős szégyenérzet és  elrejtési vágy, szinte ösztön követ.

Az asszony maga elé meredt,  a riporternek eszébe jutott a legfontosabb kérdés:

- Megengedi, hogy a meséjét, életét megjelentessük az újságban? Természetesen, ha a néni úgy gondolja, előtte elolvashatja a cikket.

Az asszony legyintett.

- Nem lesz erre idő. Jelentessen meg amit akar, de ne felejtse el, mit mondtam a világról.

A riporter izzadni kezdett. Könnyebb dolga lett volna, ha az asszony egy egyszerű igennel vagy nemmel válaszolt volna. Erre a válaszra nem számított, mert így, most nincs háttere, nincs támasza, minek alapján bármit tehetne a cikksorozattal. A mindent megengedés a legszorosabb erkölcsi béklyó... Átvillant a fejében egy lehetséges megoldás: kérdeznie kell.

- Mit gondolt a világgal kapcsolatban?

Az asszony elmosolyodott.

- Tudja, nagyon jó ügyvéd barátom volt, hogy is hívták... nem lényeges. Több perben képviselt engem. Én dünnyögtem, dörögtem, dörmögtem, míg ő csak nyugodtan beszélt, sorolta a paragrafusokat. Én állandóan csak mondtam, soroltam a magamét, ő közben beszélt a bíróval, a felperessel vagy épp az alperessel. Minél jobban ismertük meg egymást, annál inkább jöttünk rá - legalábbis én így gondoltam - hogy egy és ugyanarról beszéltünk, csak más-más módon. Érti?

A riporter becsukta jegyzetfüzetét, kikapcsolta a hangrögzítőjét.

- Miért kapcsolta ki? - mutatott göcsörtös ujjaival az asszony a hangrögzítőre.

- Mert nem fogom letörölni - válaszolta a riporter megkönnyebbülten.

Hazafelé menet a riporter felismerte az embereket és a világokat. Az öregasszony él.