A multkor egy könyvbemutató helyszínét szándékosan-akaratlanul elvétettem, mert “valami” miatt “nem akart elindulni a nap” (egész héten gondolataim összeszedésén kívül azon fáradoztam, hogy összeszervezzem azt a pár embert, aki eljött volna velem a bemutatóra s valahogy nem akaródzott nekik: “hideg van”, “mikor is kezdődik? Szóljál, ha akarod, hogy menjünk”. Már én is belegebedtem ebbe a bizonytalanságba - lemondtam magamban a saját részvételemet, amit még az is tetőzött, hogy nem mertem annak az egynek szólni, hogy bizonytalan vagyok). Teljes káoszban voltam.
Szóval, szinte félig fagyottan indultunk haza a több, mint másfél órás bandukolásból, “városnézésből” a mindenben hűséges kísérőmmel a mínusz valamennyiben, amikor a metróban ülve kezdtünk feloldódni.
Egy kis humorérzék feloldja a mindennapokat, s minél szürkébbek a napok, a szellemi csiklandozás annál finomabb árnyalataira lesz érzékenyebb az ember, ezért a kísérőm és a saját humorérzékünk közös pontjaival játszadozva, csak a ránk jellemző módon, egymásnak és rólunk szóló "lejáratásainkba” kezdtünk, olyan jellegzetes módon, amivel mindketten felderültünk. Nem gondolom, vagy legalábbis nem vettem észre, hogy nagyon hangosak lettünk volna, inkább különbözőségünk mutatkozott meg rajtunk: az én disztingvált, sokszoros mimikával alátámasztott rögtönzésem és az ő harsány, közvetlen humora villant fel a metrón. Felidéztük tartalmas sétánkat, ami végülis nem végződött szerinte rosszul, mert - ámbár két bolti előadó, egy értelmiségi és egy környékbeli lakó útmutatásait nem pontosan követve megtaláltuk a helyszín környékét, F. Ivánt látta joggingolni, ami nagy élményt jelentett számára. Azt mondta, bárhova elkísér ezután, ha megígérem, hogy találkozni fog Cs. S-ral. Persze, elintézem, hogyne... - s ismét nevettünk.
Mindeközben egy háromgenerációs család legidősebb és legfiatalabb képviselője velünk szemben ülve figyelt bennünket.
A gyermek suttogni és nevetgélni kezdett, a nagyi valamiféle rémületében válaszolgatni kezdett az unokának, majd hirtelen oktatóként felszólalt:
- Ez jel! – súgta, miközben arra próbálta rávenni az unokát, hogy ne foglalkozzon velünk… mert nézze csak a kicsi, hogyan próbálja fagyos kézzel a kísérőm összegombolni a vesepróbáló széldzsekijét, amelynek a cippzárja az idén feladta a szolgálatot és amelyet már három éve visel... Mert én a visszafogottabb ruházat felé tendálok, míg ő érthetően az általam megfizethetetlen irányába szegezi a tekintetét. De ezt ki tudja rajtam és rajta kívül? Másodpercek alatt elfogott a vágy, hogy odaálljak a hölgy elé, s kérjem tisztelettudóan, törődjön a saját dolgával, kikérjem magamnak a helyzetet, de letettem róla: nem tehetem, hisz nevel. Akármilyen megalázóan is, de nevel. Ezért, egérfogóban érezve magam kijelentettem kísérőmnek, hogy példaképekké, jelképekké váltunk. Utána hallgattam egyet. S még inkább. A családból valaki észrevett valamit a dologból, s jelzett a nagymama mellett ülő családtagtagnak, aki tekintetével tőlem önuralmat kért a nagymamát meg oldalba bökte.
Másnap találkoztam vele az utcán. Ugyanolyan vacogva mentem, felismertem.
Most már nem gúny, inkább félelem volt szemében. Szegény, ahelyett hogy együtt érzőn elfogadta volna, hogy a lecsúszottak képviselője vagyok, unokájának figyelmét elterelte volna, s örülne, hogy nem ő lett az, ami én vagyok.
Nagy tisztelője vagyok azon gondolkodóknak, akiket rendes családi körülmények között nevelve arra tanították, hogyan segítsenek másoknak, miközben biztatták, mélyítse ismereteit a saját érdeklődési köréből s szakosították őket s mindvégig emberek maradnak. Még a leggyámoltalanabb embereknek is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése