Lábadozás két variációban

 Lábadozás

 

Napok óta ködös, párás volt az idő, a háztetőket és a járdákat, úttesteket egyaránt és egyformán vastag hóréteg borította. A nappalokat az éjszakától csupán az ezüstszínű égbolt különböző árnyalata különböztette meg, de ő is csalóka volt. Helga a behúzott függönyök mögött, többnapos lázban úszva feküdt dohossá váló ágyában. Egy pillanatra kitekintett az ablakon, de a szürke égbolton ballagó felhőktől nem tudta meg, hogy az éjszakaiak verik-e vissza a földgolyó tulsó részén sütő nap sugarait, vagy a nappaliak szűrik át a mögöttük rejtőzködő égitest életjeleit. A mechanikus ébresztőóra sem adott kérdésére választ, három órát mutatott.

Visszaesett ágyába, fülelt. Úgy érezte, a nehezén túl van, testében az amúgy is pusztulásnak induló sejtek - amelyek esetleg nagyobb bajt is okozhatnának, ha nem volna betegség -, teljesen legyengültek, elsorvadtak s helyükbe újak próbálnak életre és erőre kapni. Időszakonként még érezte az elhaló sejtek utolsó próbálkozását, az élethez való kapaszkodást és ragaszkodást, a helyükbe lépő újak és egészségesek elleni harcát, s tudta, nem tehet mást, mint megvárni a küzdelem végét.

Több lázálmon is már túljutott: az elsőben egy végtelen létrán mászott, s minél inkább feljebb haladott, annál inkább fázott és magányosabbnak, tehetetlenebbnek és bizonytalanabbnak érezte magát. A létra egyik fokán a szél oly mértékben fújt, hogy már nem is tudta, létrán jár-e vagy a létrába kapaszkodva lebeg.

A másodikban egy óriási, mindent kitöltő szív ütemes dobbanását, az abszolút, félelmetes és önpusztító magányát hallgatta. A harmadik lázálmában egy egyszobás lakásban találta magát, amelyben csak egy ágyat, szekrényt, ablakot és ajtót látott, a szoba sarkában pedig egy vasbili éktelenkedett. A fehérre meszelt, ügyetlenül vakolt szobában kibirhatatlanul zajos zene szólt, s Helga mielőbb ki akart  jutni onnan. Ámbár tudatos erőfeszítései hiábavalóak voltak, valamilyen oknál fogva kijutott a szűkös, túlontúl zajos helységből és át lett helyezve egy tágasabb, de ugyanolyan szobába, ahol ugyanaz a zene szólt, valamelyest halkabban. Körülbelül ötször, vagy hatszor ismétlődött meg a jelenet, 5 vagy 6 egyforma lakásban volt, amely úgy épült egymás köré, mint a labirintus célja köré épülő folyósók.

Helga a lázálmokat követően gyors esélyeket kapott arra, hogy gyógyszert vegyen be, vagy forró teát főzzön magának, de ennél többre a kapott és összeszedett erejéből nem futotta. Miután valamilyennyiszer sikerült segítenie saját magán, a lázálmok újra hatalmukba kerítették: a következőben már Föld térképe felett állt, s látta az általa ismert embereket, miként formálják, fogalmazzák, csinosítják életüket és önéletrajzukat, vagyis tudatosan élnek. Látta a térképen az utakat, a cselekedeteket, de azt is, hogy milyen módon fogalmazzák át, értelmezik, igazolják tetteiket az elkövetőik, ugyanolyan tisztán, mint ahogyan a bölcs tanár látja diákjainak puskázását és esdeklését a rossztett elnézéséért. Helga megtalálta önmagát is, az összekuszált életvonalú nőt s elborzadt a látványtól: a többiekhez hasonlóan cselekszik és ő is az öncélú igazolást elrejtő palástot magáraborítva csinosítja döntéseit.

Egy másik lázálom akkor érte utol, amikor egyik pillanatról a másikra egy vasabroncsot kezdett érzékelni a szive körül. Hangokat hallott: mintha egy láthatatlan bíróság előtt kellett volna vallomásokat és kijelentéseket tennie. Két kérdésre kellett csupán válaszolnia, mégpedig arra, hogy hogyan várná a világbéke képviselőjét, amikor eljön és ha volna rá lehetősége, hogy az emberiséget megsegítse, a már létezők vagy esetleg kitalált személyiségek közül kinek a szerepét vállalná magára és miért.

Az első kérdést nem értette, de a bírák segítettek neki: melyik ruhájában, esetleg estélyiben várná, milyen arcát mutatná a világbéke képviselőjének. Helga dühösen és dacosan válaszolta: semmilyen ruhában nem várná őt. Meztelenül állna előtte, úgy ahogy meg van teremtve. S ha már kérdezik, milyen köszöntővel várná őt, hát haldokolva, ebből a világbéke képviselője tudni fogja, mennyire szerette őt, más úgysem fogja megérteni. S a bírák elhallgattak.

A második kérdésre úgyszintén nem tudott azonnal válaszolni, hisz sohasem gondolkodott róla, hogy ki szeretne lenni, mert ő ő, nincs eszményképe, csak embertársai, akik többet vagy kevesebbet tettek az emberiségért. Mégis, a kérdésre válaszolnia kellett, s Helga kijelentette, Télapó szeretne lenni, mégpedig azért, mert a Télapó amolyan tárgyilagos jótevő, soha sehova nem tartozott, semmit nem képviselt, csak a boldogságot és örömöt, amely világnézettől független. A választ követően az abroncs a szíve körül mind szűkebbé és nyomasztóbbá vált, majd hirtelen szétoszlott, szétporladt, s megkönnyebbülten merült a most már pihentető álomba.

Egyik nyugalmasabb időszakában, amikor a létért folyó belső harca lecsendesedni látszott, a benne működő erők békeszünetet tartottak, hogy újabb stratégiákat tudjanak kiépíteni és még erősebb, szenvedésteli küzdelemmel folytassák csatájukat, teljes nyugalommal nézett körül a szobában. Szeme ugyan érzékelte a szobában levő tárgyakat, agya azonban nem jegyzetelt, nem következtetett és nem állapított meg.

Az a gyors és naív gondolat futott végig a fején, hogy lám, milyen érdekes ez a dimenzió, mennyi mindent érzékelünk és mennyi mindennek adunk nevet, meghatározást, és meglehet, hogy teljesen feleslegesen. Mert egy másik dimenzióban, mondjuk a víz dimenziójában, nem vagyunk láthatók, észlelhetők, nevünk sincs, sem érzelmeink, de még gondolataink sem, csak azok a különbségek, hogy miben, vagy hol található több vagy kevesebb víz. S amint eme gondolat átsuhant a fején, szeme job felső sarkánál, mint a filmvetítések meghibásodásakor, a filmszalag kezdett zsugorodni, szamárfüles lett. Egyszerre látta a valóságot, ami előtte állt, s valami teljesen újat. Azt, amiről azt állítják, hogy fény, közben nem is fény, de mégis az: azt, amiről állítják, hogy a semmi és a minden egyben. Olyasmit látott, amiben minden szín, érzelem, értelem belefoglaltatik, és amely értelmet elértéktelenítően egyszerű. Ebben a tárgyilagossággal megélt valóságban feltevődött benne a kérdés, hogy szeretné-e teljességében látni, érzékelni ezt a teljességet, vagy elég volt ebből a csipetnyi ismeretből, s Helga ismételten nem volt biztos semmilyen válaszban. Nem tudta, hány másodpercig, percig vagy óráig volt ilyen állapotban, és azt sem, hogyan jutott el a döntésig, hogy maradna a megszokott dimenziónál, azonban a döntése meghallgatott: a filmszalag visszakerült a helyére. Utána kicsit megbánta a döntését, de bármennyire igyekezett újra átélni az átéltet - most már tudatosan -, nem sikerült neki. 

A szél hirtelen dühösen kinyitotta a konyhai ablakot, a nappali szobai nyitott ablakkal együtt hatalmas huzatot és friss, csípős levegőt ontott be az egész lakásba. Helga csuromvizesen, a megszámlálhatatlan küzdelem keserű izzadtságának meleg nedvébe burkolózva sietett becsukni őket. Még mindig nem tudta, éjjel van-e vagy nappal de mindez most már igazán nem számított neki.

Álomébredés

Ködös, párás az időjárás, a háztetőket és a járdákat, úttesteket foltokban vastag hóréteg borítja. A nappalokat az éjszakától csupán az ezüstszínű égbolt különböző árnyalata különbözteti meg, de ő is csalóka. Helga többnapos lázban úszva fekszik dohossá váló ágyában. Egy pillanatra kitekint az ablakon, de a felhőktől sem tudja meg, hogy az éjszakai vagy a nappali fényben úsznak-e. A mechanikus ébresztőóra sem ad kérdésére választ, három órát mutat.

Visszaesik ágyába, fülel. Úgy érzi, a nehezén túl van.

Időszakonként felsóhajt.

Az összes régi lázálma ismételten végigfut rajta teljes összevisszaságban:

Először két kérdésre válaszoljon. Vajon milyen ruhában várná a jót? Kidobta a ruháit. Ki az eszményképe? Nyelvöltve: a Télapó. Honnan tudja?

A harmadik lázálmában egy egyszobás lakásban találta magát egy ággyal, szekrénnyel, rozoga ablakkal és hol nyitott, hol zárt ajtóval. A szoba sarkában vasbili. Kibirhatatlanul hangos zene szól, Helga mielőbb ki akar  jutni onnan. Erőfeszítéseit feladván tud csak kijutni a szűkös, túlontúl zajos helységből. Fellélegzik, de a másodperc töredékére: egy tágasabb fehér szobában találja magát, ugyanazzal a zenével (Do the locomotion), valamelyest halkabban. Körülbelül ötször, vagy hatszor ismétlődik meg a jelenet, 5 vagy 6 egyforma lakásban, amely úgy épül egymás köré, mint a labirintus… Felriadt.

A másodikban egy óriási, mindent kitöltő szív ütemes dobbanását, az abszolút, félelmetes magányát hallotta. Nem hisz a füleinek. Visszafekszik, a szív újra dobog. Az enyém? A mennyezetet és a födémet megremegtető szívdobogás között apró kisebb szívdobogásokat hall. Elaludt.

Az elsőben egy végtelen létrán mászott, s minél inkább feljebb haladt, annál inkább fázott és magányosabbnak, tehetetlenebbnek és bizonytalanabbnak érezte magát. Ezért nem aggódik. A létra egyik fokán a szél oly mértékben fújt, hogy már nem is tudta, létrán jár-e vagy a létrába kapaszkodva lebegett. Fázik.

Az ötödikben egyik pillanatról a másikra egy vasabroncsot kezd érzékelni a szive körül. Mind erősebbé és erősebbé válik a nyomás: egy kérdést hall, mi szeretne lenni. Télapó. A nyomás megszűnik, levegőhöz jut. Elaludt.

A negyedikben már a Föld kétdimenizós térképe felett hajol, látja az embereket, miként formálják, fogalmazzák, írják életüket és önéletrajzukat. Látja önmagát, az összekuszált életvonalút s elborzad a látványtól. Kétségbeesik.

Érdekes ez az érzékelés, melynek a saját szemszögünk az ellensége. Nyitott szeme jobb felső sarkánál, mint a filmvetítések meghibásodásakor, a filmszalag kezd zsugorodni, szamárfüles lesz. Lát egyet s lát mást. Nem érti.

A szél hirtelen dühösen kinyitja a konyhai ablakot, a nappali szobai ablakkal együtt hatalmas huzatot és friss, csípős levegőt ont be az egész lakásba. Helga csuromvizesen, a megszámlálhatatlan küzdelem keserű izzadtságának meleg nedvébe burkolózva siet becsukni őket. Talán sikerült.