Randik 30-on túl

Néhány évvel ezelőtt, harmincegynéhány évesen, még mielőtt tudatára ébredtem volna annak, ki vagyok, mit keresek és csak tapogatóztam, kutakodtam, kivel is élhetném le szürke életem, eme történetekbe gabalyodtam:

Mivel nem volt sok választási lehetőségem, rá kellett jönnöm, hogy vagy elkezdek színházba, moziba, étterembe járni és valami csoda folytán összefutok egy értelmes, kellemes lénnyel, esetleg az utcán sétálva találkozok valakivel, de az is megtörténhet, hogy a rendszeresen látogatott üzletekben bukkanok a csak nekem szánt rejtett kincsre. Az is megfordult álmokat tervező fejemben, de nagyon röpke pillanatra, hogy emlékeim között kezdek kotorászni, és a nekem egy kicsit is tetsző emberkéket felkeresem, megkérdem, egyedül vannak-e (s amennyiben a válaszuk “nem” volna, még mielőtt a nyújtófa utolérne, uzsgyi menekülnék) de arra már nagyon nehezen vettem rá magam, hogy társhirdetésre jelentkezzek.

A döntésem, hogy társkeresőhöz fordulok, hosszú mérlegelést előzött meg, először a saját potenciáljaimat mértem fel és azt, hogy ezek alapján ki felelne meg nekem, ki lehet az engem kiegészítő részem. Utána a vágyaim, álmaim mérlegelése következett, azaz a remény tárgyilagossággal való összehangolása.

Ezt követően elkezdtem színházba, moziba, étterembe járni, és mindenütt azt vettem észre, egyedül én vagyok egyedül, s ennek okát nem értettem: valóban csupán én lennék egyedül, vagy csak én merészelem kimondani, hogy egyedül vagyok? Csak én vagyok annyira nyitott, hogy egy több száz főből álló közönség előtt kimondom szánalmasságom, s vagyok képes arra, hogy vállaljam is jelzőmet? Nem tudtam eldönteni, de ahogy a nyilvános helyeken elnéztem a társaságot, le mertem fogadni, hogy a jópofizások, összeröffenések mögött ugyanaz a bánat búvik meg, mint bennem. A barátnő hívja barátnőjét, hogy kitöltse idejét, vagy együtt eltöltsék, a barát hívja a barátját, hogy együtt nézzék, keressék a Nőt. A vegyes társaságokban vihogók először felmérik bandájuk tagjait, s ha szerencsésebbek – máris véget ért a bandázás és társkeresés időszaka. Ha nem, hát bandáznak tovább s keresik a meglelhetetlent. A párok pedig… hát, látszólag boldogak, s szívemből kívánom is nekik, legyenek boldogok, oly mértékben, ahogy mutatkoznak. Sajnos, egyik helyen sem talált rám a nagy ő…

Az utcán sétálgató szerencse azonban egy rövid időre rám talált, mégpedig egy esős napon. A város túlsó, számomra még nem ismert kerületében jártam, mivel kéz alól vettem egy számomra értékes könyvet egy egyetemistától, s a lakásomtól távol eső utcák egyikén hirtelen elkezdett zuhogni az eső. Futottam az esőben, a hónom alatt a nehezen szerzett kinccsel, mikor az egyik fiatalember megfordult és fejével intett, csatlakozzak hozzá, van hely az esernyője alatt. Sacc-per-kábé sokkal fiatalabb volt nálam, de még nem lehettem az anyja, ezért egy kicsit ódzkodva ugyan, de elfogadtam segítségét. Kellemesnek bizonyult, mérnök volt. És nagyon tudott viselkedni, pontosan addig kísért, amíg az illemtan azt megengedte neki. Búcsúnk előtt azonban nekem adta névjegykártyáját, ha esetleg kellene a cégemnek a mérnöki tudása, csörrentsem fel, s csak úgy megemlítette, hogy jólesne neki, ha írnék. Hittem, nincs mit veszítenem, én is a kezébe nyomtam a névjegykártyámat. S négy nappal a találkozásunkat követően, szinte egy időben jelentkeztünk egymásnál. Néhány levélváltás, mozi, majd ismét levelek, újabb randi, most már szabadtéri program, s kezdett alakulni valami. Akkor vált gyanússá kapcsolatunk jövője, amikor a harmadszori személyes találkozásunkkor se szó, se beszéd, bevezetett egy férfi karóra üzletbe, s rámutatott egy méregdrága karórára. Ezt szeretné születésnapjára, ha kérheti. Na, azt nem – gondoltam magamban, de meg is bántam, hisz semmi rosszat nem mondott. Őrlődtem is rendesen, hogy most én vagyok-e a smucig, vagy csak ő a pimasz. Viszont a témát nyitva hagytam, mert volt még majd nyolc hónap a születésnapjáig, ki tudja, hogy addig mi fog történni…

Három hét után elérkezett az ideje, hogy egy kicsit közelebbről is megismerjük egymást, ami az én gyanakvó, szarkasztikus, elzárkózó szellememnek meglepetés volt, méghozzá nagyon kellemes. Az andalító érzés csupán három-négy napig tartott, mert az esemény után ugyan rendszeresen érkeztek levelek tőle, de újabb találkáról már nem esett szó. Amikor ezt szóvá tettem neki, azt válaszolta, reméli, megértem, most egy másik nővel van, aki a nyár végéig még itt tartózkodik, mert külföldi. Majd ha a lány (és ezt kihangsúlyozta) hazautazik, visszajön. Gondoltam magamban, menjél vissza a disznóólba, ahol születtél, engem ugyan nem látsz többé. Körülbelül valami hasonlót üzentem neki, mire leírta, szeret, kedvel, nagyon de nagyon, csak hát… És reméli, kitartok mellette, és várni fogom. Na, ezt várhatod – válaszoltam.

Elmúlt a tavasz, a nyár is a vége felé járt, amikor a tengerparti nyaralásom alatt megcsörrent a mobilom. Ő volt. Nem akartam a marhaságai miatt fizetni a roomingot, ezért kinyomtam a készüléket és egy rövid üzenetet írtam neki, melyben megkérdeztem, mit akar, mert én most a tengeren vagyok és nagyon, de nagyon jól érzem magam. Hát, csak azért ír, mert ott van a házam előtt, szeretne feljönni hozzám, nagyon jó volna velem tölteni egy kis időt, de ha most nem jó, hát később. Visszaírtam, hogy nem jövök haza a tengerről. S azóta nem jelentkezett…

A rendszeresen látogatott helyek egyikén is randira hívtak, aminek szintén naivan megörültem, hittem, ez jó jel. Az ember jóképű volt, ő is jó néhány évvel fiatalabb nálam, közlékeny és kedves. Ráadásul jellemezte még néhány olyan tulajdonság, amelyek hozzám oly közel állnak: ragaszkodó de ravaszkodó, független, mozgékony és örökifjú volt. Mégsem lehettem annyira szerencsés, mert miután a meghívását szóban elfogadtam, máris nyílt a szája, s a velem elképzelt intimitásait szemrebbenés nélkül kitálalta. Hát igen, ez nem örökifjú, hanem öröknyomorult… A másik döbbenetes találkozásom a rendszeresen látogatott helyek egyikén egy korombelivel történt, aki no name mackóruhába bújtatta enyhén túlsúlyos, de önimádott testét, zsíros borostával borított állú, fogkővel ellepett, nyáltól fröcskölő mosolyú férfi volt. Ennek tetejében mintás fekete zokni kandikált ki a rövidnek bizonyult macinacija és a fehér, no name, lábat-könnyen-büdősítő tornacipője közül. Az még addig rendben van, amíg embernek nincs pénze, vagy ízlése, de az igénytelenség nem függ össze a szegénységgel… Soha ilyen intelligens emberrel nem találkoztam, de hiába, a fogkő… A rendszeresen látogatott helyek találkozássorozatai között szerepelnek még a szomszédok is: naponta négy szomszéd (ketten korombeliek, ketten nyugdíjasok) hív, barátkozzunk, és möglássuk, mi lesz belűle. Nem beszélve az utca sarkán lakó ház özvegyasszonyáról, aki hetente megkéri a kezem a fia nevében. Nem is tudtam, hogy van fia.

Emlékeimben megjelentek régi ismerőseim, barátaim képei is, sőt, kapcsolataim, de hamarosan rájöttem: ha egyszer visszautasítottam őket, annak nyomós oka volt, s az ok nem múlik el, megmarad. Azért, hogy ezeket az okokat megszüntessem, már hadd ne fárasszam magam még most is, ennyi idő után, gondoltam, s hittem, hogy ez így van rendjén. Ha bármelyikük annyira megragadott volna, most nem lennék egyedül. Az engem lapátra helyezőkkel egy kicsit már gondban voltam, de eldöntöttem, hogy ráébredek: ők is ugyanúgy vélekedhetnek rólam, mint én azokról, akiket levakartam magamról.

Tehát eljutottam arra a szintre, hogy regisztráltatnom kell magam telefonos társkeresőbe.

A barátnőm is eljött hozzám, hogy a projekt részese legyen, mert ez egy nagyon izgi momentum egy asszony életében. Elkezdtük tárcsázni a társkeresőt, és miután telefonom nyomógombjainak segítségével beütöttem az általam elvárt kritériumokat, három regisztrált társkeresőt talált a rendszer. Az egyik röhög, röfög, liheg, nemtuggya hogyan kéne, de reméli én igen, a másik zavartan, többszöri bakival olvassa fel a gondosan megfogalmazott, kellemes bemutatkozó szövegét, a harmadik pedig tőmondatokban elmondja, egyedülálló, két gyermeke van, társra vágyik, mert minden más egyebe megvan. Gondoltuk a barátnőmmel: ez az! Ezt kellene megcélozni.

Üzenetet hagytam a rögzítőn, s ezzel az aznapi társvadászati projektet lezártnak tekintettük. Leültünk a barátnőmmel TV-t nézni, mert arra számítottunk, egy-két nap is eltelhet, mire visszajelez a hirdető, de tévedtünk. Nem egész egy óra alatt jelentkezett a társhirdető, hogy itt a delikvens, ami részben gyanús volt, részben viszont imponált. Mivel nem tudtam eldönteni, hogy cinikus vagy éppen lelkes legyek-e, a barátnőmre támaszkodtam, aki annyit mondott erre a gyorsaságra, hogy nincs jelentősége.

Hangja kellemes volt, szépen beszélt, ráadásul egyáltalán nem volt zavarban, nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak, szinte rutinosnak tűnt. Megadta a saját mobilját, de én óvatosságból a barátnőm mobilszámát adtam meg (ebben egyeztünk meg a barátnőmmel). Megbeszéltünk egy randit a Nyugatinál, és hát ilyenkor azért el kell mondani, hogy hogy néz ki az ember: elmondta, hogy átlagos testalkatú, 175 cm-es, barna hajú, fekete ingben és szürke elegáns nadrágban lesz, pont a metró kijáratánál fog állni, tuti, hogy nem tévesztem el. Annak idején szoknyákat, ruhákat hordtam, festettem a körmöm, na, és mályvavörös volt a hajam, s annyit mondtam neki, hogy vörös hajú vagyok, 172 cm magas, vékony testalkatú és fehér alapon fekete virágos ruhában jelenek meg a helyszínen. A telefon túloldalán megváltozott a hangulat, s már nagyon éreztem, hogy rossz vége lesz. A barátnőm felajánlotta, hogyha annyira gyanús, elmehetünk az autójával a Nyugatiig, kilessük az egyedülálló apukát, még mielőtt belemennék a face to face találkozásba. Szerencsém volt, hogy így döntöttem: amint hajtottunk el a Nyugati előtt, egy köldökig kigombolt fekete nylon inges pasas álldogált, vízmérő, enyhén gyűrött szürke nadrágban, vörös rózsával a kezében, erősen brillantírozott hajjal. Végigmérte magát, egy kicsit igazított az ágyéka táján enyhén gyűrődő nadrágja fazonján, na meg gyorsan kiszórta az ingéből a mellkasán erősen göndörödő sűrű, összeálló szőrzetét, miközben ellenőrizte hónaljának frissességét és reményteljesen várakozott a vörös bombázóra. A néhány napig tartó kellemes remény hirtelen szertefoszlott, barátnőm éles kanyart tett autójával s egyenesen hazavitt. A pasi felhívta telefonon, a barátnőm pedig letagadott, elmondta, hogy nem fog összejönni, nagyon sajnálja. Valahogy úgy tűnt ez nekem, mintha egy másik alak ült volna a telefon mögött, és megint egy másik jelent meg a helyszínen. A hirdetést feladó – gondolom én – vagy a balfasz, szexéhes barátjának tett szívességet, vagy így akart pénzhez jutni, hogy ártatlan társkeresőket tudtukon kívül árul elvetemült, kiéhezett kanoknak. De a háttérben történő feltételezett ügyködés már nem volt számomra annyira érdekes, mint az összepárosításunk sikeressége.

Utólag már tudom, teljesen rossz ajtókon, rossz helyeken, rossz embereknél kopogtam… Hogy hol kellene kopognom, még most sem tudom, de azt tudom, hogy a mércéimet most sem adom alább, még akkor sem, ha a mércéim csak saját magamnak maradnak, emlékbe.