Valójában semmi sem különböztette
meg őt a hajléktalanoktól, leszámítva azt, hogy saját lakása volt és saját
ágya. Életkörülményei viszont azonosak voltak a hajléktalanokéval: ugyan nem
kéregetett, de a fizetéséből csak annyit vásárolt, amennyit aznap megevett és
megivott, ismerősök megunt cuccaiba öltözködött és nem fűtött a lakásában.
Nyaranta még valahogy elvolt, de
telente lelassult az ereiben az élet, és amíg otthon volt, nem csinált mást,
csak üldögélt egy helyben, várta az idő múlását. Igyekezett minél szerényebben
élni, megvonta magától a kényelmet, hogy félre tudjon tenni egy kis pénzt, ha
valamilyen oknál fogva egyszer munkanélkülivé válna.
A hajléktalanok megérezték, hogy
hozzájuk hasonló, ezért soha nem állították meg az utcán, nem kéregettek tőle,
de szívesen elbeszélgettek vele. Úgy érezték, egy közülük. Ádám pedig látta,
hogy valóban egy közülük, hiszen volt közöttük egykori magas beosztású tiszt is,
ügyvezető, vezérigazgató…
Ádám azt fontolgatta, hogy
egyszer kilép a rendszerből, mert már besokallt a sok kötelezettségtől, az
állandó mókuskerékből. Középosztálybeliként évről évre egyre csak csúszott
lefelé a lejtőn, holott a munkája és a bére nem változott. Lassan
elnincstelenedett, hála a kormánynak, az általa menedzselt gazdaságnak és a
vezető politikának. Cipőjének talpa épphogy még tartotta magát, nadrágjai és
zakói mind fényesek voltak a sok hordástól. Még jó, hogy egyedülálló –
vigasztalta magát -, mert ha nő is lenne, nem bírná elviselni ezt a helyzetet.
Jó lenne egyszer - csak úgy -, feladni
– ismételgette magában. Arra gondolt, hogy ha minden ember, aki mínuszban van,
vagy épphogy megél, feladná, megbénulna az ország. Talán ezt kellene tenni,
kilépni az egész mocsokból. Az állam nem tudná elkölteni az adóját és a
járulékait hülyeségekre. Egy lenne a rendszeren kívüliek közül, akik fricskát
mutatnak az államnak. Jól eléldegélne, hiszen kiadhatná a lakását, éjszakánként
egy menhelyre menne, ahol kimossák a ruháit, rendbe teheti magát és alhat is
egy kicsit. Ha jobban belegondol, még jobban is élne, mint most, hiszen a
menhelyeken fűtenek, az ő lakása meg télen szinte jégveremmé válik. Elővett a
tárcájából egy cigarettát és rágyújtott.
És mi volna, ha ezt tényleg
meglépné? Otthagyná az összes napi nyűgöt, a robotmunkát szabadságra cserélné.
Úgysem lesz nyugdíja, mert mire elérné a nyugdíj korhatárt, megint kitolnák
néhány évvel. Az egész életét úgy élné le, hogy nem élt. Csak bátorság kell
hozzá.
Remegni kezdett a keze: és mi
van, ha megverik, kifosztják, netalán megtalálják a szervkereskedők? Mi van, ha
beszervezi a kéregető-maffia? Vagy akarata ellenére rászoktatják a narkóra? Hogyan
fogja tudni magát megvédeni egyedül? Találnia kellene maga mellé egy férfitársat,
akivel együtt lóghatnának, de bármennyit is gondolkodott, nem jutott eszébe
senki.
Mindenféleképpen egy útitársra
volna szüksége, mert nem akar új barátokat szerezni az új életmódjával. Olyan
embert keresett, aki hasonlóan gondolkodik, mint ő. Az utcán élők a sok
nincstelenségtől eltompulnak, elbutulnak. Ő viszont igényes hajléktalan
szeretne lenni, olyan, aki csak létezik. Eszébe jutott János, egy régi
ismerőse, de ő túl tehetős ahhoz, hogy egy ilyen kalandba belemenjen. Van
néhány ingatlana, így a szabadságot megéli amellett is, hogy nem hajléktalan. Zoli
alkoholista. Dezsőnek családja van. Sorjában körbejárta a cimboráit, de egyik
sem volt alkalmas arra, hogy segítsen neki ezt a tervét véghezvinni.
Hirtelen ötlete támadt: és mi
van, ha egy kutyát találna magának, amely megvédené őt a támadóktól? Ezt a
gondolatot gyorsan elhessegette: még a végén megbüntetik azért, mert az utcán
tart állatot.
A gondolkodásából kizökkentette a
telefoncsörgés. Ábel volt az, a kollégája.
-
Na mizu?
-
Semmi különös.
-
Azért hívlak, mert holnap lesz egy rendkívüli
ülés, 8-tól.
-
Rendben – válaszolta.
-
Ott leszel?
-
Igen, hogyne.
-
Akkor jó, további jó pihenést neked.
-
Köszi, neked is.
Letette a kagylót, majd
fellapozta az aznapi újságot. Tekintete megakadt a kiadó lakások hirdetésein.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése