Az ölelés

B. A-nak, szeretettel

Á, a törékeny alkatú, nehéz munkához nem hozzászokott asszony a pirkadatot szerette a legjobban. Egy szórakozóhelyen takarított, ebből tengette életét, a rendszeresen érkezett kis béréből fizette ki az éveken át felhalmozódott adósságait, amelyek egyre csak gyarapodtak, kegyetlenül és visszafordíthatatlanul. A lejtőn való lecsúszást az indította el, hogy egyetemre iratkozott, egy olyan országban, ahol a valódi értelmiségiek nem közkedveltek, inkább megtűrt személyek. Sehol nem talált munkát a friss diplomájával, legalábbis olyat nem, amely mellett jutott volna egy kis, egyébként is erősen lefaragott szabadidőre, mely szabadidejében a művészetnek hódolhatott volna.

Pirkadatkor a szórakozóhelyről a fiatalok általában jókedvűen mentek haza: jó buli volt, a koncert fantasztikus, és Á. arról tudta, hogy jó volt a koncert, ha másnap sok munkája akadt. Megállás nélkül takarított, igyekezett olyanná varázsolni a helyet, amin nem látszódnak meg a dorbézolás jelei. Furcsa, de szerette ezt a munkát: megmozgatta minden porcikáját és rögtön láthatta munkájának eredményét. Olykor azt hitte, kiesik a tüdeje a sok cipekedéstől és lépcsőzéstől, de nem adta fel. A Duna kárpótolta mindenért: az összetört WC csészékért, a szanaszét hagyott holmikért és a sok szemétért. Munkájára a munkatársai is felfigyeltek, egyesek felbátorodtak, és elhívták magukhoz takarítani, amit el is vállalt.

Egyetlenegy dologra volt kíváncsi, mikor fog találkozni a „főmuftival”, azaz a szórakozóhely tulajdonosával. Évtizedekkel, sőt hónapokkal ezelőtt is találkoztak néhány kiállításon, de nem beszéltek, csak tudomásul vették egymás jelenlétét.  

Szépnek indult a nap -  a tavasz mindenkiben optimizmust ébreszt -, a szórakozóhelyen dolgozók egyre mosolygósabban érkeztek munkahelyeikre. A télen katasztrofálisnak tűnő helyzet ilyenkor bagatell akadálynak tűnik, amit könnyű átugrani.

Á. már majdnem végzett a munkájával, amikor hirtelen észrevett egy ismerős alakot közeledni egyenesen feléje, A. volt. Á. megállt a tisztítószerekkel és bevárta. Ahogy A. közeledett, Á. egyre meghatottabbá vált, A. szemében pedig őszinte könnyek gyűltek. Amikor Á. elé ért, megállt, szorosan átölelte és zokogni kezdett. A., az az erős, következetes ember, aki kitartóan építette kis birodalmát, és Á., a szerencsétlen sorozatoknak köszönhetően lesüllyedt asszony, akinek már csak a művészet maradt vigaszul, egymás nyakába borultak. Sokáig ölelték egymást így, amely öleléssel mindketten az elismerésüket mutatták ki.  Mindketten értelmiségiek, mindkettőnek hasonló esélyei adódtak az életben, csak épp Á. nem élt velük, ezért lett takarító. Találkozásuk szemtanúi értetlenül néztek egymásra, de utána rájöttek: ez két ember találkozása volt, két olyan ember találkozása, akik mélyen tisztelik és a szó legártatlanabb értelmében szeretik egymást.  Az üdvözlést követően mindketten, kicsit megtörten mentek a maguk útjára: A. az ülésre, Á. a partvisához. Így kellett lennie, így volt a helyes. Azt a napot követő hajnalokban a pirkadat egyre nyugodtabbá és reménytelibbé vált, az akadályok egyre kisebbekké, mire végül A. elkerült onnan. Hiába múlt el azóta több, mint fél év, olykor még visszahúzza a szíve oda, ahol szerették.

A Duna pedig egyre csak folyik, viszi a hátán a sok jót és rosszat, ami az útjába kerül, de az ölelésbe fojtott érzéseket otthagyta, a szórakozóhelyen, és Á.-ban, mélyen.