Egyetlenegy magányom

Magány. Azt gondoltam, könnyű lesz leírnom a magányt és annak érzetét. Kaptam segédanyagot is hozzá, amivel beindulhatott volna a fantáziám: magány a valódi egyedüllétben, magány a társaságban, identitás, mint magány, vagy magány, mint identitás, különbözőség, másság… 

Egy kicsit eltűnődtem azon a gondolaton, hogy a magány egyenlő az identitással, vagy az identitás egyenlő a magánnyal, amiben kétségtelenül van igazság, mert ha azt feltételezem, hogy minden ember gyökerében, létének elemében egyforma, a magány is egyforma, az azonosság a két fogalom között nem kizárható. Sőt. Az identitás megfogalmazásához a magányérzetből fakadóan juthatok el, ilyenkor megdermed körülöttem és bennem a világ, s tisztán látom elemeimet. Mégis, ebből a felvezetésből a magány csak eszköz az identitás eljutásához, az identitás egy része. Vagy mégsem? Nem vagyok az ép ész érvelőinek jó gyakorlója, mindent érzelmi alapon próbálok megközelíteni, amihez bizonyos idő múltán tud csatlakozni (vagy nem) a racionalitásom, így ennek a feltevésnek a kidolgozása további képzést, utánajárást és magasabb rendű gondolkodást igényel tőlem. Ehhez azonban, tekintettel arra, hogy érzelmi alapon közelítek a valósághoz, sokkal több időre volna szükségem, ezért a saját, nemes egyszerűségemmel, a saját tapasztalataimmal próbálom megközelíteni a magány meghatározását.

Minél mélyebben éltem bele magam a múltban tapasztalt és magányosnak hitt állapotaimba, annál tisztábbá vált előttem, hogy valójában soha nem voltam magányos. Kivéve egyszer, egyetlenegyszer, amikor elindultam a gyors, akkor menthetetlennek és visszafordíthatatlannak tűnő haldoklás útján.

Ma már naiv feltételezésűnek és elkényeztetett hozzáállásúnak tartom múltbeliségem mindazokban a helyzetekben, amelyekben magányosnak véltem magam, mint például, amikor a hozzám közel álló búcsúzott el a földi élettől: sok időmbe tellett, mire rájöttem, hogy nem magányos, hanem gyámoltalan voltam. Vagy a magányérzetem, ami olykor a társaságban fogott el: valójában nem magányos voltam, hanem szorongtam, illemből voltam társaságban, holott leginkább otthon maradtam volna egy Karinthy-kötettel a kezemben, s ebben a kétesélyes helyzetben tehetetlen voltam.

Voltak olyan helyzetek, amikor boldog családokkal találkoztam és szintén azt hittem, látványuktól magányosnak érzem magam, pedig az érzés, ami eluralkodott rajtam, messze állt a magányérzettől: irigy voltam és szeretethiányos.

Az üres pillanatok érzelmi vonulatának meghatározása kicsit időigényesebb volt, hisz egyedül üldögélni valahol és semmit nem tenni külsőleg úgy tűnhet, mintha magányos volnék, sőt, talán én is így éreztem, viszont rájöttem, hogy ez semmi egyéb, mint a pihenés időszaka és nem a magány állapota, amely sokkal bonyolultabb az egyedüllétnél.

Olyan helyzetekben, amikor vita kialakulásakor egyedül maradtam az érveléseimmel, úgyszintén a tévesen érzékelt magányérzetből eredendő önsajnálat kísértése fogott el, azonban itt is rá kellett jönnöm: egyedül állok ki a meglátásomért, s ha azt nem osztják többen, nem jelenti, hogy magányos vagyok, hanem csupán azt, hogy egy olyan nézetet vallok, amelynek nincs támogatottsága, az meg már más dolog, hogy helyénvaló-e vagy sem a meglátásom…

De térjek vissza ahhoz a magányhoz, amit a - kissé talán kemény szavakkal mondva-, haláltusámkor éreztem. Elnézést kérek az Olvasótól, amiért hatásvadász módon fogom leírni a helyzetet, viszont elengedhetetlennek tartom ennek az eszköznek a használatát ahhoz, hogy ráébresszem, számomra mit jelent a magány, ami – ha ismét jobban belegondolok – mégsem az, de legalább megközelíti a magány, mint állapot leírását.

Élesen próbálom körülírni, nem csupán az Olvasó, hanem saját magam miatt is, mert soha nem éreztem magam magányosnak, talán csak akkor, ezért valamilyen módon saját magamat tanítom, hiszen nekem minden úgy jó, ahogy van. Jól elvagyok emberekkel, és jól - nélkülük is. Nem mondhatom magam sem nyíltnak, sem zárkózottnak, számomra a többnapos elzártság semmivel sem több, sem kevesebb, mint a tömegben töltött tevékenység. Úgy látszik, hozzám még nem ért el a „sokan vagyunk” elméletből fakadó emberundor. Az megint más dolog, hogy a tömeg milyen: ha ideges, akkor menekülök, de nem a tömegtől, hanem az idegbajtól…  vagy mert nagyon eltér a tömeg és a köztem lévő hangulat… és fokozhatnám.

Szóval, haláltusa… De visszaugrok még egy kicsit a múltba, hogy ne zavarodjak össze: lánykorom óta nyíltan vagy burkoltan gúny tárgya voltam, mert a múlandósággal foglalkoztam, és még a mai napig is nagyon félek az elmúlástól, mert – sok ember csodálkozására – a viszontagságok ellenére szeretek élni, még ha az életem a nyomorultság szintjét sem éri el.

A múlandóság számomra örök búcsút jelent, mert ugyan hiszek a folytonosságban, de amilyen most vagyok, már nem leszek, s én itt és most, így, ahogy vagyok és van körülöttem minden, így jó. Hiúság vagy büszkeség kérdése, nem tudom, szerintem inkább az elégedettség jele, ami még akkor is jellemző volt rám, amikor mások, a helyemben, rég feladták volna a küzdelmet.

Az elmúlással, a halállal viszont nem találkoztam szemtől-szembe. Engem nem fenyegetett konkrétan maga a halál, de emberek igen. Relatív egészségesen éltem végig a 43 évet, viszont görnyedt vállamon egyértelmű nyomot hagytak a küzdelmek: hirtelen öregedtem meg, sok nehéz batyut kellett hordanom egyébként is gyenge vállaimon. Azért írom, hogy relatív egészségesen éltem, mert az életkörülményeimhez képest sokkal rosszabbul is járhattam volna, akaraterőmnek és lányomnak köszönhetően megúsztam az elmúlt évtizedeket évi egy-két hónapos ágyban fekvéssel, rosszabb esetben kórházi tartózkodással, különböző betegségekből fakadóan.

Ez a védettség érzet, a belém rögzült optimizmus, ami az állandó talpra állásaim eredményeinek volt köszönhető, tulajdonképpen átsuhintott sok nehézségen, így, amikor megtudtam, hogy rák előtti állapotot fedeztek fel testemben, vagyis… az elváltozás már rák volt, csak épphogy nem tudták, jó vagy rosszindulatú-e, tehát: amikor felfedezték ezt a pusztulást bennem, akkor, na akkor éreztem: magányos vagyok. Lehet, valakinek ez a múlandóság érzetét jelenti, s van is benne némi igazság, de ahhoz, hogy a múlandóság és a magány érzete közti különbséget körül tudjam írni, mélyebben magamba kell ásnom: másodpercek alatt elillantak a terveim, a jövőm… Éreztem, ahogy a vár, amit magamból építettem, kezd felbomlani és darabokra törni. Ezt lehet az elmúlás érzetének nevezni, azonban az egy folyamatos érzés, amely végigkíséri életünket, szinte árnyékként követ bennünket, valamiféle lökő erő, ha jól állunk hozzá, jól értelmezzük. Az életösztön velejárója. Amikor azonban abban a helyzetben találtam magam, hogy éreztem kiszolgáltatottságom, jövő nélküliségem, tervtelenségem, amelybe már nem fért bele bizakodás, remény, hanem egyfajta teljes átadás, „lesz, ami lesz, de könyörgöm, mégse legyen úgy, ámbár úgyis úgy lesz” állapot.

Kezdtem elidegenedni azoktól az emberi hozzáállásoktól, amelyeket én is annak idején gyógyíthatatlan emberekkel szemben tanúsítottam. Jómagam igyekeztem bizakodást önteni azokba, akik törődtek velem, holott tudtam, hogy ez csak máz. Egyedül vagyok és magányos a harcommal és harcomban. Mert ugyan mellettem álltak orvosok, ismerősök, barátok, család, mind-mind a maga módján és a lehetőségei szerint támogatott, mégis legbelül úgy éreztem, újabb udvarias köröket járunk, mert nem tehetünk egyebet, ezt kívánja tőlünk a helyzet. Szinte kézzelfogható volt tehetetlenségérzetük és a magányom.

Ha valaki azt mondaná erre, hogy vallásos, hívő ember ezt nem érzi, hazudik. A tanítás, hogy újra találkozunk szeretteinkkel, egyesülünk, vagy éppen újra kialakulunk, mind segít annak az embernek, aki reményteljes állapotban van, vagy már megbékélt, felkészült a sorsára. De akinek derült égből érkezik a híre, hogy máról holnapra talán már nem lesz, pont ez a bizonytalanság, ez a „talán” szüli a magányt.

A magány hónapokon át fel-felvillantotta magát bennem. Az addigi halhatatlanságérzetem biztonsága helyére lépett, s ámbár óvatosan, de gyógyultnak vagyok tekinthető, időszakonként emlékeztet saját magára.

Olyan ez a magány, mint a lélek, amely belélegzik, magában tartja a lélegzetet, majd kilélegzik, a magány váratlanul a láthatatlan köpeny alakjában hatalmába veszi, megszakítja ezt a folyamatot, s kérdés, a lélek le tudja-e vetkőztetni ezt a láthatatlan köpenyt, még mielőtt beleivódna, teljesen.