A könyv

Barátnőmnek majdhogynem kétezer könyve van, édesapám valamivel többet tudhatott magáénak. Általános iskolám könyvtárában nyolcszáz gyermekkönyv várta, hogy kikölcsönözzék, a helyi kultúrközpont könyvtára ennek tízszeresével büszkélkedhetett.

Nekem soha nem volt sok könyvem. Nem azért, mert nem szerettem őket, vagy nem olvastam, inkább azért, mert egy-egy elolvasott könyvet az új tanok felismeréséből fakadó lelkesedéssel barátaimnak kölcsönöztem, akik viszont elfelejtették visszaadni őket. Amilyen gyorsan jutottam új könyvekhez, ugyanolyan gyorsan csappant a számuk. Meggyőződésem, hogy barátaim könyvtárában a mai napon is bizonyára akad egy-egy könyv, amely valamikor az enyém volt. Ha most megpróbálnám összegezni, mennyi könyvem is volt valójában, a számuk elérhetné akár édesapám könyveinek számát. Ezen összegzéssel nem utalok bármilyen szemrehányásra, amiért nem kaptam őket vissza, hisz számomra az üzenet, eszme mindig fontosabb volt a birtoklásnál: az eszméknek, üzeneteknek akkor van értelmük, ha szárnyallnak, és minél több ember elméjét megérintik.

Midőn elköltöztem otthonról, magammal hoztam a legfontosabb könyveimet, mégpedig azokat, amelyek nélkül nem tudtam élni mindennapjaimat: összesen 8 szótárt, 12 nyelvkönyvet és közel 17, eljövendő gyermekemnek szánt mesekönyvet. A szépirodalomra annak idején úgy tekintettem, mint egy nélkülözhető műfajra, mert ahhoz, hogy a mindennapi kenyeret hazahozhassam, nem volt feltétlenül szükséges szépirodalmat olvasnom.

Sokáig éltem így, könyvek nélkül: lakhelyem üres, kietlen, személytelen volt. Hiába vettem magam körül élőlényekkel, szegénynek, szerencsétlennek, elesettnek éreztem magam. Egy este azonban rájöttem, miért kerültem ilyen érzelmek hatalmába: hiányzott azoknak a könyveknek az illata, amelyek között kisgyermekkoromban játszottam.

Visszaemlékeztem azon időkre, amikor egyedül játszottam a szobámban, amelyen a nővéremmel osztoztam, miközben mellettem tornyosultak a különböző könyvek. Nem tudtam még olvasni, de közelségük jó érzést keltett bennem. Illatuk oly megnyugvást, biztonságot sugárzott, oly változatosságot hozott a játékomba, amelyet egyik játékszer sem tudott nyújtani számomra. Néha-néha a kezembe vettem őket, s úgy tettem, mintha olvasnék, beletemettem az arcom a lapok közé és mélyen belélegeztem a nyomda illatát. Néhanapján lefeküdtem, s magamraborítottam őket, így szundítottam el…

Egy nap váratlanul rádöbbentem a betűkre, s felismertem az a betűt. S utána a z betűt. A kötőszavakkal ismerkedtem először, s a rövid, egyszerű mondatokat kezdtem érteni. S a könyv új értelmet kapott. Kicsit nehezebbet, izzasztóbbat: nem csak a betűkkel, szavakkal kellett megbírkóznom, de a saját felfogóképességemnek korlátait is feszegetnem kellett.

Lassan azon vettem észre magam, hogy a játékaim érintetlenül fekszenek ágyamban, amíg én a könyvek felett görnyedek. Egy belső harc alakult ki bennem: kezdtem únni a sok betűt, szót, bölcsességet, mind magányosabbá és magányosabbá váltam, mégis oly varázserejük volt, illatuk oly kábító, szellemük oly vonzó, hogy nem tudtam letenni őket. Hol új kiadásúak kerültek kezembe, hol antikváriumból beszerzettek, de a kedvenceim mégis azok voltak, amelyeket örököltem. Ezek az örökölt könyvek magukba zárták családom történetét, édesapám, édesanyám vagy testvéreim gyermeteg újjlenyomatát láttam sarkaikban, egyes maszatok arról árulkodtak, hogy titokban, olvasás közben majszoltak valamit… Egyes feljegyzések felett mosolyogtam, másoknál elkomorodtam, de ezek az örökölt könyvek mindig többet mondtak. Ott volt bennük az író, és a családom egyaránt, két világ, egy párbeszéd, és ennek a párbeszédnek csak én voltam a szemtanúja…

Önállósodásom óta a 17 mesekönyvnek új tulajdonosa a lányom, s ámbár azóta sok új könyvvel gazdagodott könyvespolca, hozzám hasonlóan a tőlem örökölteket tartja a legértékesebbeknek. Bennük vannak rajzaim, a nyomdai tévedésekből eredő hibák lektor-gyermek helyesbítései, sőt, az időszakonként szinte kegyetlennek tűnő, véres mesék enyhítését elősegítő virág, mosolygó napocskás grafikáim.

Az új könyvekhez kétségekkel fordultam, később azonban rájöttem, hogy érintetlenségük, tisztaságuk nagy értékkel bír, hiszen az új könyv olvasásakor csupán a nyomtatott betű, szó, gondolat az, amellyel foglalkoznom kell, ellentétben azoktól, amelyeket a könyvtárból kölcsönöztem. Sajnos, a könyvtárból kölcsönzöttekben fellelhető bejegyzések néha többet mondtak az olvasóról, mint magáról a könyvről és annak írójáról. Időszakonként olyan könyvtári könyvek kerültek kezembe, amelyeket később új kiadásban megvásároltam, mert a könyvtáriban található megjegyzések, aláhúzások szinte teljesen elferdítették a könyv mondanivalóját, képtelen voltam élvezni őket. Nem egyszer fogott el keserves düh, amikor olyan felületes aláhúzásokkal és kézzel írt összefoglalókkal találtam szemben magam, amelyből érezhető volt, hogy a könyvet egyfajta nyűggel vették kezükbe, s a mielőbbi feladatmegoldás végett felületesen, átgondolatlanul, teljesen elferdített formában, téves hivatkozásként használják fel, furcsa elméletek alátámasztására. Felindulásomból gyakran a radírok látták a kárukat (meg néhány beszakadt lap), mert amely aláhúzásokat sikerült, kitöröltem.

Ma már csupán 200 könyvet tudhatok magaménak, ezek közül alig 15 új kiadású. A többit antikváriumban, vagy aukción vásároltam. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy én magam jöttem rá az antikváriumok kincseire: a barátnőm tanított meg rá, bátorított arra, hogy váljak újra gyermekké, merjem vállalni a szeretetemet a könyvek iránt, minden szégyenérzet nélkül. Ő már régóta kutat, s megtanulta látni az értékeket. Egész mesterséggé fejlesztette a régi könyvek tisztítását: egy enyhe tisztítószer vagy szappan, rongy, radír vagy éppen kenyérbél, s addig törölgeti, mosdatja őket, míg eltűnik róluk előző tulajdonosuk érdektelensége, nemtörődömsége, s újjáélednek keze alatt.

Az ő szárnyai alatt, de ma már önállóan, mégis gyermekként sétálok a régi könyvek között: az egyiknél meg-megrémülök a másiknál már nyugodtan dobog a szívem. Az antikváriumokban dolgozó eladók valószínűleg látják, miért állok órák hosszát könyveik között. S szinte kivétel nélkül egy kis meglepetést kapok tőlük: vagy engedményt, vagy egy plusz könyvet, amelyet én választhatok ki.

Egy-egy antikváriumi vagy könyvesbolti vásárlásom után egy ideig nem tudom, melyik új szerzeményemet vegyem kezembe. S rájövök, hogy semmit sem kell tennem, hagyom őket, hadd épüljenek bele kis lakhelyembe, váljanak lakásom részévé.

A könyvespolcomra helyezem őket, és figyelem, hogyan érezhetik magukat. Az új könyv gyorsan beilleszkedik új otthonába, a régi könyvnek időre van szüksége. S szobám lassan átveszi az újonnan érkezett könyvek szellemét, s a könyvek is átveszik új otthonuknak hangulatát.

Időszakonként hozzámszólnak, melyikükbe olvassak bele, és kivétel nélkül, mind egytől egyig azt súgja, ne olvassam őket kötelességből vagy más indíttatásból, csakis szeretetből és tudásszomjúságból.

Valójában ezért nem váltam következetes olvasóvá, azonban mindegyik könyvről tudom, hol hagytam abba, miről szólt addig, amíg olvastam és miért hagytam abba pont ott az olvasást, ahol. És soha, soha nem használom őket saját védjegyemként, műveltségem vagy tudományom fitogtatására, nem hivatkozok, és nem használom őket fel saját, bizonytalan elméleteim igazolására.

Ehelyett időszakonként egyet egyet közülük kézitáskámba csúsztatok, sőt, van hogy hármat is egyszerre. Elegendő, ha egy is van a táskámban, mindjárt másképp látom a világot, soha nem vagyok egyedül. Ha nyilvános helyen olvasok, általában eltakarom címoldalukat, hogy ne ítéltessenek olvasmányaim alapján. Leginkább otthon szeretem kezembe venni őket, egy szúette konyhai asztal felett.

S esténként, amikor a mindennapoktól elfáradtan már képtelen vagyok tovább dolgozni, de szellemem szomjazik az otthonra, lelkem a könyv ütemében ringatózni kezd. Szemem elnehezedik, és észrevétlenül elbóbiskolok néhány percig a lapok fölött, vagy éppen rajtuk. S belélegzem a gondolatot, a szót, a könyv, a bölcsesség szellemét, ezt a gyönyörű társat, amely nélkül az életnek nincs értelme.